Szóval a sérülések. Én nem hiszem, hogy valaki valaha is be tudja rendezni úgy a gyakorlását, hogy minden sérülést abszolúte ki tudjon iktatni belőle. Az emberi test egész egyszerűen nem annyira tökéletes, hogy mindent kibírjon. Ezt bele kell számítani. Ugyanakkor, ha állandóan a sérülésektől parázunk, mint oktatók és gyakorlók, akkor esélyünk sem lesz arra, hogy a maximális potenciálunkat előhozzuk. Persze én megértem, hogy nem mindenki akarja azt megtenni, nem is kötelező. Ha meg tudod tartani a motivációdat úgy, hogy minden nap nagyon gyengéd ászana-gyakorlást nyomsz, és mellette meditálsz, pránajámázol, stb., akkor is sok belső fejlődést fogsz megtapasztalni. De szerintem a valódi siker eléréséhez tényleg el kell hagyni a komfortzónát és extrém hatásoknak kell kitenni magunkat. És ez nem csak fizikai szinten igaz, mert az elme még csökönyösebb és ezerszer nehezebben idomítható, mint az izmok és az ízületek.
De! Én azoknak drukkolok, akik szeretik a kihívásokat, és nem futamodnak meg előlük! Erről már írtam az astanga-klán kapcsán. Aki gyengéden akarja gyakorolni az astangát, az előbb-utóbb abba fogja hagyni. Ez a műfaj teljes embert kíván, és tényleg megtörténnek a csodák, ha hajlandóak vagyunk feladni a komfortzónánkat. De csak akkor. Nem mondom, hogy ész nélkül gyakoroljunk és szaggassuk az ínszalagokat mint egy farcoló japán kislány, mert az astanga extremitása éppen abban rejlik, hogy visszavezet bennünket a középpontunkhoz. De ahogy haladunk előre, egyre nyilvánvalóvá válik, hogy mi az, amivel tévesen azonosítjuk magunkat, így az út hosszú távon valóban olyan, mint a borotva éle, ahogy Danny mondta.
Mindettől eltekintve nem szeretném, hogy bárki is tolószékben végezze az astanga-kalandját, viszont az jó lenne, ha megérezné a medzsiket, legalább néhanapján, ha már ennyit küzd. Szóval valahol a kettő között kell operálni, a komfortzónán jóval túl, de még a józan ész határain belül. Az igazításokra is ez igaz. Ha nem igazítunk rendesen, akkor sokkal lassabban tudja a gyakorló is áttörni azokat a mentális akadályokat, amik lelassítják a fejlődését. Egy kezdő gyakorlót sokkal fontosabb igazítani, mint egy haladót, mert az már megtanulta, hogy hol a határa. A kezdővel viszont óvatosnak is kell lenni, főleg, ha nem ismerjük még az adottságait, illetve ha látjuk, hogy bepánikol.
Egy-két sérülés hozzátartozik az astangához, mint bármelyik sporthoz is. Nem kell ettől félni, de persze tanulni is kell belőle, és hosszabb távon ezeknek ritkulniuk kell. Az utóbbi időben szembesültem azzal is, hogy nekem, mint tanárnak és gyakorlónak, mennyire szembetűnő és kényelmetlen az, amikor valaki igazítani próbál, de nem tudja, hogyan kell helyesen vagy hatékonyan csinálni. Sok igazítást kaptam már, sok tanártól, és a jó tanárok kezében mindig biztonságban éreztem magam, még akkor is, ha rinyáltam igazítás közben, mert általában nem bántak velem kesztyűs kézzel. De ez nálam amolyan feszültség-kiengedő folyamat, úgy látszik, vokális típus vagyok.
Amikor azonban azt érzem, hogy az oktató bátortalan, vagy nem érzi, hogyan kell hozzányúlni az emberekhez, akkor az óra sem annyira teljes élmény, mint egy jó intenzív adjustment-terápia. Ezt is meg kell tanulni, és én hiszek abban, hogy az érintésnek nagy hatalma van, hiszen a tanár nem csak a biomechanikai hatást adja át olyankor, hanem mindazt az energiát és tapasztalatot is, amit a saját gyakorlása során megkapott. Így válunk mindannyian a jógának nevezett végtelen energiafolyam részeivé és továbbítóivá, és így itat át bennünket mindaz, ami a bal oldali körben található a képen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése