Milyen a jó tanítvány?

A téma egyenesen következik a tegnapiból. Előre kell bocsátani, hogy én meglehetősen óvatos vagyok ezzel a témával kapcsolatban, mivel 19 éves korom óta a Krisna-tudatban nevelkedtem, ahol a guru-tanítvány kapcsolatot a lehető legkomolyabban és a legklasszikusabb értelemben fogják fel. Ez azt jelenti, hogy a tanítvány választ egy gurut, akit az általa képviselt lelki út, önmegvalósítási folyamat tökéletes gyakorlójának lát, és tulajdonképpen örök és kizárólagos hűséget esküszik neki, vagyis megfogadja, hogy egész életében követni fogja a guru minden utasítását.


Nos, hogy ez mennyire megvalósítható a jógában, az megközelítés kérdése. Több klasszikus jóga-iskolában ugyanúgy beavatják a tanítványokat, még szanszkrit neveket is kapnak, mint ahogyan minket avattak be a Krisna-tudatban. Ezekben az iskolákban a guru, az általa képviselt ideológia és intézmény iránti hűség komoly elvárásként jelenik meg. Vagyis például, ha az én választott utam a Sivananda, Satyananda, vagy Swami Maheshwarananda vonala lenne, akkor elképzelhető, hogy eretneknek néznének, ha elkezdenék valamelyik atmás tanár óráira járni.


Én saját magam nem támasztok ilyen mértékű elvárásokat azokkal szemben, akik az óráimat látogatják. A tegnapi gondolathoz kapcsolódva, ha valaki egyszer eljön, és nem tetszik neki, akkor az kritizálhat nyugodtan, egem nem zavar. De ha valaki elkezd rendszeresen járni, akkor saját magára nézve nem szerencsés, ha utólag kezd mindenféle sérelmekkel előhozakodni, vagy tiszteletlen megnyilvánulásokkal illetni, hiszen senki nem kényszerítette, hogy engem vagy az én óráimat válassza. 


Ez kábé olyan, mint amikor leélünk valakivel 10-20 évet egy házasságban, és amikor tönkremegy a kapcsolat, akkor hirtelen elkezdjük úgy látni, hogy a másik a hibás mindenért, és mennyire rászedtek bennünket, hogy egyáltalán belementünk a kapcsolatba. nyilván az elmének kell egy indokot adni, hogy miért akarok kilépni egy olyan kapcsolatból, ami eddig megfelelt, most meg már nem működik.


Minden kapcsolat átmeneti. Ezt meg kell tanulnunk elfogadni. Ez egy természetes dolog, és nem is abból fakad, hogy az emberek nem eléggé hűségesek, vagy nem eléggé érettek ahhoz, hogy például engem értékeljenek, mint tanárt. Egészen egyszerűen arról is szó lehet bizonyos esetekben, hogy valakinek csak egy ideig van szüksége arra az ingerre, benyomásra, amit tőlem kaphat, és később már más szükségletei lesznek. 


Én magam is folyamatosan változom, és nem tekintem magamat egy olyan szerepmodellnek, amit sokan követni vagy utánozni tudnának. Ez részint talán lázadó mentalitásomnak is köszönhető, ugyanis én úgy viszonyulok a jógához, hogy ez egy mélyen individuális út, amit az embernek önmagának kell bejárnia, és ehhez legfeljebb külső segítséget kaphat, de az önmagához vezető útra saját magának kell rátalálnia. 


Nyilvánvalóan az óra közben elvárok egyfajta fegyelmet, vagyis nem csinálhatja mindenki azt, ami eszébe jut. Bizonyos mértékig toleráns vagyok, ezt tudják azok, akik rendszeresen járnak az óráimra, de ha valakin azt látom, hogy nem hajlandó együttműködni, vagy nem tud beleilleszkedni az óra menetébe, azzal ezt meg szoktam beszélni, ha egyáltalán sor kerül rá. Kevés ilyen eset volt eddig, a legtöbben úgyis rájöttek egy alkalom után, hogy ez nem az ő pályájuk, és nem jöttek többet.


Ez nem kell, hogy zavarja az oktatót, hiszen nem tudunk mindenkinek megfelelni. A tanár-tanítvány kapcsolatot nem lehet egyik félre sem rákényszeríteni. Csak annak a szemében vagyok tanár, aki felfedezi bennem azokat az értékeket, amiket ő is keres, amikkel gazdagabbnak fogja érezni magát. Az én kötelességem pedig az, hogy ezeket átadjam nekik, viszonzás elvárása nélkül, manipuláció nélkül, tovább segítve az illetőt az individuális fejlődés útján.


Azért is nehéz megfogalmazni ezt a kérdést, mert igazából nincsenek elvárásaim a tanítványokkal szemben. Ha valaki jön az órákra, és lelkesen gyakorol, én annak már örülök. Ha olvassa a blogomat, érdekli a filozófia, és kérdez, annak is. Ha a jóga erkölcsi tanaiból valamit átvesz az életében, annak is csak örülni tudok, mert azáltal is ő lesz gazdagabb. A valódi tanár az, aki önfeledten képes örülni a tanítványai sikereinek, még akkor is, vagy kifejezetten akkor, ha azok akár túl is szárnyalják őt. De a valódi tanítványban örökre ott van a hála, és nem fogja azt érezni, hogy ő már a mestere vetélytársa lett. 


Van egy bengáli közmondás, mely szerint "Találj magadnak egy gurut, szedj ki belőle minden tudást, aztán öld meg, és lépj a helyére." Számomra ez összefoglalja, hogy milyen ne legyen egy tanítvány. Ha a tudás elfogadásában önzők és manipulatívak vagyunk, akkor nem is fogjuk tudni azt őszinte szívvel átadni másoknak. A megszerzés, a birtoklás, az önzés, az irigység, a büszkeség olyan tulajdonságok, amiken egy tanítványnak dolgoznia kell. És ezt a legjobban úgy teheti meg, ha az ellentétes tulajdonságokat gyakorolja: önzetlen adás, mindenünk megosztása másokkal, tisztelet, hála, alázat. 


Elsődlegesen azt kell megérteni, hogy ezeket a dolgokat önmagunk érdekében kell gyakorolni, és nem azért, mert így illik, vagy mert valaki más ezt várja el. Nem az a lényeg, hogy jó fiúnak nézzünk ki, és mindenki tapsikoljon, amikor megjelenünk. Az őszinte kapcsolatok az én szememben többet érnek, mint a felszínes, kikényszerített gesztusok. Az egót feladni nehezebb, mint a tevét átfűzni a tű fokán, de ez a valódi jóga. Namaszté!