Manju Jois TTC Vol 1.

Manju Jois workshopját második alkalommal látogattam meg az idén, és ez egyúttal Teacher Training is volt, bár rövidke, összesen 4 napos. Valószínűleg a borsos ár és a nyár végi időpont is hozzájárult ahhoz, hogy nem volt tömeg a workshopon, összesen hatan voltunk. Rajtam kívül csak egy magyar volt, Lenkefi Móni, a többiek külföldiek. Thomas Münchenből például folyamatosan követi Manju workshopjait, és már “authorized” oktató. Volt egy litván fiatalember, és egy bécsi astanga-oktató hölgy, ne meg Tom Hoppel, a házigazda.


Kedden a kezdő mantra után egy Mysore gyakorlással kezdtünk, mindenki egyes sorozatot csinált. Tom Hoppel Salétrom utcai stúdiója tágas (legalábbis hat embernek), napos, de persze nem annyira meleg, amennyire szeretem. Jól megizzadtam a gyakorlás alatt, de nagyon nem szeretem a rám fagyó izzadság érzését, mert ilyenkor elveszik a belül termelődő hő, és megszűnik a komfortérzet.


Fejenként 5-10 igazítást kaptunk, Manju egyik vesszőparipája a praszárita D, amelyikben minden nap próbálja lenyomni a kezemet a földig, és a vállam már kezdi ezt egy kicsit megsínyleni. Amúgy erősen igazít, de nem veszélyes.


A gyakorlás után volt majdnem egy óra szünet, és 11-től 1-ig folytattuk igazításokkal, az állókból vettünk néhányat. Manju mutatta, aztán gyakoroltuk. Utána az elmaradhatatlan mantra chanting, is kérdések-válaszok. A workshop eredetileg fél 3-ig volt meghirdetve, de végülis nem bántam, hogy előbb el tudtam jönni.


A második nap többen is kettes sorozatot gyakoroltunk, Manju közben pan-t rágcsálva (enyhén kábító hatású indiai fűszer-keverék) igazgatott zöld lunghijában. Utána kisebb kávé- illetve teaszünet következett, és közben a konyhában hallgattuk a Jois családról szóló bennfentes pletykákat, illetve a különböző tanárokat elemezgették a jelen lévők.


Úgy tűnik, Sharath egyeduralkodóvá akar válni a jóga-bizniszben, még a saját anyját és nagybátyját is totál kirekesztve az egészből. Hát ilyen az élet. Mindenki szeretne egy szeletet a tortából. Utána arról ment a beszélgetés, hogy ki hogyan igazít.


Manju meglehetősen indiai stílusban közelíti meg az ászana-oktatást. Az alignmentre nem fektet túl sok hangsúlyt. Lehet, hogy tényleg csak a mi nyugati elménk keresi a precizitást minden pózban, de én szeretem, ha a helyén vannak a dolgok, és nem hiszem, hogy ez feltétlenül azt jelenti, hogy elveszünk a részletekben, és nem látjuk a “big picture”-t.


Mindenesetre az igazítások, amiket tanított, viszonylag biztonságosnak és kényelmesnek tűntek, főleg, amikor összehasonlítottam azzal, ahogy a többiek igazítottak, amikor egymáson gyakoroltunk. Megfigyeltem magamon, hogy a workshopra ismét egy csomó előítélettel és elvárással érkeztem, és ennek megfelelően az első napon nem is voltam nagyon elégedett azzal, amit kaptam. A második napra már jobban felengedett ez az érzés, és jobban is tudtam értékelni az igazításokat, amiket kaptunk, illetve tanultunk.


A workshop után a csapat átjött az Atma Pest-be ebédelni, mindenkinek nagyon ízlett a konyhánk főztje. A kép nem ezen a workshopon készült, mert otthagytam a kamerámat a stúdióban. Holnap majd pótoljuk, felteszem a képeket is. Ezt az igazítást azonban rajtam is csinálta, ami a képen látható. Én egy kicsit veszélyesnek tartom, mert rátérdel az ember rüsztjére és teljes erőből nyomja lefelé. Egy kicist azt éreztem, hogy túlfeszül a térdem, de végülis nem volt gáz.