Hol van a titkos összetevő?

Újabb részlet Norman Blair cikkéből:


“VALAMI TÖRTÉNNI FOG...


De pontosan milyen gyakorlásról is beszélünk? Sok astanga-gyakorló csak a fizikai gyakorlást végzi: az ászanák sorozatát. Az egyik gyakorló azt mondta nekem, hogy amikor a harmadik sorozatot tanulta, akkor azt gondolta, hogy most már igazán biztosan fog valami történni, ha a végére ér, de semmi sem történt. Utána végigjutott a negyedik sorozaton is – és még mindig nem történt semmi: lehet hogy ez maga a lecke? A gyakorlása most abból áll, hogy hetente többször megcsinálja az álló sorozatot, és utána egy ülő gyakorlatsort. Amikor más tanárokról beszél, akkor azt mondja: “Magamba kell néznem, és elgondolkodnom, hogy érzek-e valami ellenségességet az illető iránt.”


Ennek a gyakorlónak az őszintesége jelentős volt – másokkal ellentétben, akik valószínűleg inkább a fizikai síkon tartózkodnak. Mert az ülés csendjében van több lehetőség az önmagunkon történő reflektálásra, és a tudatosság fejlesztésére. Az astanga segít abban, hogy tudatossá váljunk és reflektáljunk, de ez a “mozgó meditáció” elképzelés, amit azok szorgalmaznak, akik csak a fizikai gyakorlatot végzik, nem biztos, hogy mindannyiuk esetében működőképes.


Szórakoztatjuk magunkat a mozgással, így karnyújtásnyira távol tudjuk tartani az eltérítő gondolatokat, miközben függővé válunk a stimuláló hatástól. Az ülés csendjében és egyszerűségében megvan a lehetőség arra, hogy olyan megfigyeléseket végezzünk, amelyek nincsenek annyira jelen, amikor mozgunk. És ha képesek vagyunk átadni magunkat a meditáció unalmának, akkor az fokozatosan egyensúllyá válik, amiben mentessé válhatunk a szórakozás utáni sóvárgástól – és az az igény, hogy kapkodjunk a boldogság után, és harcoljunk a kényelmetlenség ellen, fokozatosan lecsillapodik.


Amint pózról pózra mozdulunk, nyilvánvalóan szükséges a figyelem fenntartása (ahogy a test és a légzés kapcsolatát tanulmányozzuk), de lehet, hogy csak a testünkben fixálódunk, és nem megyünk annyira mélyre, amennyire a csendes gyakorlás ezt lehetővé tenné. Amellett, hogy ez nem működik, meg is töri azon hagyományok egyikét, amit az astanga hangoztat, hogy a fizikai pózok az ülés és a meditáció előkészítésére szolgálnak, vagyis a hatodik és a hetedik fokozat – a dháraná és a dhjána előfutárai. A nagy izzadás és erőlködés közepette úgy tűnik, hogy az astangában a határmezsgyére szorultak ezek a fokozatok.


Én szeretem az astanga gyakorlást: szeretem azt az erőt, amit ad nekem – szeretem a flow-ját és a koncentrációt, amit a gyakorlás igényel, mégis azt érzem, hogy valami valahol hiányzik. A hajlékonyság iránti mánia nem vesz tudomást arról a tényről, hogy lehet a testünk extrém hajlékony, miközben az elménk nagyon is kötött. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy majdnem mindannyiunk számára az agyunk a legkötöttebb izmunk. Mivel a legtöbbször nem bíztatják a gyakorlókat arra, hogy gyakorolják a pránajámát és az ülő meditációt, az astanga többé-kevésbé egy fizikai gyakorlatsor marad. És a gyakorlat intenzitása csökkenti annak a valószínűségét, hogy az emberek a dobozon kívülre tekingessenek (ami egy kultusz egyik jellemzője lehet).


Jól megkaptuk megint. Most már minden kétséget kizárhatunk arra vonatkozólag, hogy Norman Blair beleszeretett a buddhizmusba, és azt fájlalja, hogy az astanga tradícióban miért nincs előírva egy óra meditáció a kétórás izzasztó gyakorlás után. Ha vele meditáció közben történt meg az, ami az ászana-gyakorlás közben nem, akkor örüljön neki, és meditáljon nyugodtan.


A “valami történni fog” szalagcím engem a Kung Fu Panda titkos összetevőjére emlékeztet, amiről ugye kiderült, hogy nem létezik. Mégis, mit várunk, hogy mi fog történni a negyedik sorozat után? Felemelkedünk a levegőbe, mint Mohamed koporsója? Vagy függőlegesen futó zöld számsorokat fogunk látni fekete háttér előtt, mint Neó, amikor feltörte a Mátrix kódját?


Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem. Ez azonban semmit sem von le az astanga érvényességéből, legalábbis abban az esetben, ha valaki arra használja, amire való. A meditáció a tudat ászanája, az astanga pedig a testé. Én nem látok ebben semmi ellentmondást és feloldandó feszültséget, sőt, azt gondolom, hogy egy valódi spiritualista egyáltalán nem tekinti a testét akadálynak a lelki céljainak elérésében. De úgy látom, hogy Normannak ez még problémát okoz.


A testi hajlékonyság és mentális merevség kérdésében is más a tapasztalatom. Én azt vettem észre, hogy a mentálisan merev emberek általában fizikailag is merevek, és a hajlékony emberek a legtöbbször mentálisan is rugalmasabbak. Persze vannak kivételek, de nem túlzottan sok.


Szóval akkor én Norman besorolásában egy formabontó astanga tanár lennék, aki arra bíztatja a gyakorlókat, hogy azt a tudatosságot és spirituális ébredést, amit az astanga elindított bennük, vigyék tovább, és a napi ászana gyakorlásukat egészítsék ki meditációval, mantrázással, pránajámával és bármi mással, aminek szükségét érzik, mégpedig mindenki olyan módon, ahogy az neki a legjobban megfelel. Krisnás lévén mondhatnám azt, hogy mindenki énekelje a Hare Krisna mantrát naponta két órát, de úgyis tudom, hogy nem mindenki fogja, ezért ez a tanács sem oldja meg mindenkinek a lelki igényeit. Az utunkra nekünk kell rátalálnunk, és nekünk kell végigmenni rajta. Az astanga csak az erőt és a kitartást tudja ehhez megadni.