Hajlékonyság vs merevség

Újabb részlet Norman Blair cikkéből:


“HAJLÉKONYSÁG ÉS MEREVSÉG


A ragaszkodás és az arrogancia mellett a merevség is megfigyelhető a hosszú távú gyakorlók között, ami ironikus, figyelembe véve a fizikai hajlékonyság szintjét, amit elérnek. Az, hogy a tanár verbálisan gyalázza a tanítványt, aki valahol máshol akar gyakorolni – vagy megtiltja az egyik tanítványának, hogy egy másik tanárnak segítsen – vagy amikor a certified astanga tanár azt válaszolja a tanítványának, aki jógablokkot akar használni, hogy “Ne tedd, mert az nem jóga.”


Ugyanakkor számos példa van arra, hogy a tanárok nagylelkűen és kedvesen viselkednek, bátorítják és felhatalmazzák a tanítványaikat, segítenek más tanároknak a saját óráik elkezdésében, még akkor is, ha az “konkurrencia”. Ezek a tanárok világítótornyok az úton. Bizonyos tanárok között azonban ott van a tendencia a kontrollra – ahelyett, hogy megosztanák a tudásukat, a reakciójuk védekező és szektariánus viselkedésről árulkodik: a vak hit vaksághoz vezethet. Ez bizonyos aspektusait megkérdőjelezi annak, amit gyakorlunk.


Ennek a viselkedésnek az egyik kiváltó oka lehet maga a gyakorlás sebessége – az, hogy csak öt légzésig tartjuk a pózokat, egy haladó forma, és a légzésünk könnyen felszínessé válik. Pattabhi Jois instrukciója ellenére, Lino Miele szerint: “Tanítsd a hosszú légzést...gyakoroljátok, hogy minden egyes belégzés tíz másodperces legyen, és minden egyes kilégzés is.” - a légzés gyakorta sokkal rövidebb. A kutatás azt mutatja, hogy ha a rövidebb légzés erőteljes fizikai mozgással párosul, akkor a szimpatikus idegrendszer aktívabbá válik. A szimpatikus idegrendszer eredményezi a “fight or flight” reakciót, és itt az ember védekező és elhatárolódó magatartást vesz fel. A paraszimpatikus idegrendszerben sokkal több a képesség a kapcsolódásra: ez a törődés, barátkozás, pihenés és feldolgozás rendszere.”


Mára ennyit, ez a fejezet túl hosszú és túl sűrű ahhoz, hogy egy bejegyzésben feldolgozzam. A merevséggel és a szakmai féltékenységgel, esetenként más tanárok kritizálásával, becsmérlésével én is találkoztam. Bár itt megint azt gondolom, hogy ez nem csak az astangára igaz, a leginkább a Pattabhi családtól és a hozzájuk közel álló tanárok részéről tapasztaltam ezt. Sharmilla (Pattabhi unokája, aki Bangalore-ban tanít) nem csak a gyakorlást illetően volt merev (“Ez így nem helyes, hol tanultad ezt” stb.), Hanem amikor elmondtuk, hogy kitől tanultunk eddig, akkor is úgy nyilatkozott, hogy Gurujitől vagy Sharathtól kell tanulni, vagy a certified tanároktól, mert mások nem értik a rendszert.


Nem tudom, hogy él-e még az a szokás, hogy aki Mysore-ban a Main Shalában akar gyakorolni, annak alá kell írnia egy papírt, hogy más tanárhoz nem járhat Mysore-ban, de ez egy tipikus példa a fentiekre. Lino Miele is meglehetősen szegregáló típus, és ha megtudja, hogy a tanítványai más tanárhoz mentek, akkor a minimum egy alapos szidás, de lehet, hogy még ki is rúgja az illetőt.


Itthon szerencsére nem olyan nagy az astanga-tábor, hogy különösebben lehetne szegregálódni vagy riogatni a jógásokat más tanároktól. Aki nagyon guruskodik, annak könnyen kiürülhetnek az órái, ha a tanulók nem azt érzik felőle, amiért jöttek. Én általában úgy viszonyulok minden jógáshoz, hogy felnőtt ember, el kell tudnia dönteni, hogy kinek az óráira szeretne járni, és mit szeretne kapni. Ha én tudok neki valamit adni, akkor annak örülök, de nem várok el egyfajta kizárólagos hűséget, mert lehet, hogy esetenként más impulzusra van szüksége, és az is a fejlődését szolgája.


A gyors légzés valóban elgondokodtató jelenség. Az egyik ok, amiért a vezetett órát szeretem, az, hogy ott én tudom diktálni az iramot, és nem engedek senkit előreszaladni. Ha pedig el akarja lógni a relaxációt, akkor aztán tényleg megkapja a magáét. Egy vezetett óra két óra hosszú, és őszintén szólva mysore gyakorlásnál én is kész vagyok maximum másfél óra alatt. De mondjuk egy egy órás vagy még rövidebb mysore gyakorlás relaxxal együtt az már ténylegesen fight & flight-üzemmód, és ilyenkor általában a savászana sem több két percnél.


Nagyon szép lenne a tíz másodperces ki- és belégzés, de én örülnék ha legalább hat másodperces lenne, ahogy Ramaswami írja. Biztos, hogy nem lennénk neurotikusak, és valószínűleg húsz évvel tovább élnénk. Nem lehet elégszer elmondani, hogy az astanga gyakorlása a légzés tudatosításáról szól. És mindenkinek magának kell tudatosítania, ha a légzése túl sekélyes, rövid, erőltetett vagy éppen elfelejt levegőt venni. Én hiába szólok rá mindenkire többször óra közben – a te légzésed, neked kell figyelned rá.