"Ezt a gondolatot, hogy az astanga gyakorlása megélénkíti a szimpatikus idegrendszerünk működését, valóban meg kell fontolni. A gyors légzést Sharath egyes sorozat-audio-CD-je jól illusztrálja: Minden pózt (a bemenetelt és a kijövetelt leszámítva) 20 másodpercig tart ki. Ha ezt elosztjuk öt légzésre mindegyik pózban, akkor az légzésenként négy másodperc, azaz két másoderc a belégzés, és kettő a kilégzés. Ez a légzési sebesség az erőteljes fizikai mozdulatokkal párosítva fight & flight üzemmódba helyezheti az idegrendszerünket, amelyben a nyitottság és befogadóképesség, a teljesség és az együttérzés helyett a kontroll és a merevség uralkodik.
Mert nem az-e a gyakorlás lényege, hogy elősegítse a nyitottságot és a befogadóképességet, a teljességet és az együttérzést? Ez nem a fizikai ügyességtől függ (ha csak attól függene, akkor ez sima gimnasztika lenne) – hanem a tudat átalakításától, hogy növekedjen a megértésünk és a szerető kedvességünk. De az astanga dobozban néha nem ez az érzése az embernek.
Ott van a rivalizálás, a versengés, a párbeszéd hiánya és a birodalmak védelmezése. Persze ez az élet sok aspektusára igaz, és azt mondják, hogy az astanga csupán egy tükör, ami a felszínre hozza a meglévő tendenciákat. A buddhizmusban van egy olyan gyakorlat, hogy a tanítványokat arra bíztatják, hogy különböző tradíciókból származó tanárokkal töltsenek időt, ami segít ezeknek a tendenciáknak a megszüntetésében. Ez nem annyira igaz az astangában, ahol azt hangsúlyozzák: gyakorolj, gyakorolj, és minden jönni fog.”
Nem tudom eldönteni, hogy Norman Blair mitől fél. Attól, hogy valaki kicsúfolja azért, mert astangás akar lenni, de érdekli a buddhizmus? Vagy attól, hogy kinézik az óráról, ha túl lassan lélegzik? Én néminemű üldözési mániát vélek felfedezni ebben a cikkben, nevezetesen több mumust fest a falra, mint amennyi szerintem valójában van az astanga klánban.
Valóban vannak olyan tanárok, akik kultuszt próbálnak csinálni az astangából, és néha ők azok, akik Pattabhi Jois-t is arra használják, hogy a saját guruságukat minél jobban fényezzék. De nem kötelező ezek tanítványai közé beállni. Számomra legalább annyira fontos a tanár személyisége, kisugárzása, megközelíthetősége, ha úgy tetszik, “átvilágíthatósága”, mint a tanítványaiból sugárzó hangulat. Ha nincs ott a szeretet, a megértés és az együttérzés, vagy klikkesedést tapasztalok, a “mi” és az “ők” kettősségét, akkor az már nem annyira vonzó a számomra.
Én azt gondolom, hogy egy tanárnak teljes mértékben meggyőződve kell lennie arról, hogy Isten elvezeti hozzá azokat, akiknek az ő oktatására van szüksége, és pontosan annyit lesznek nála, amennyire szükségük van. A tanítványnak pedig teljes mértékben meggyőződve kell lennie arról, hogy a megfelelő helyen van, és azt kapja, amire szüksége van. Ha nincs erről meggyőződve, akkor tovább kell keresnie.
Ha így állunk hozzá, akkor megszűnik a rivalizáció, a “hűtlenné vált tanítványok” üldözése és kiközösítése, és legalább ha másokban ezt nem is tudjuk megszüntetni, kutya kötelességünk, hogy önmagunkból gyökeresen kiirtsuk ezt a hajlamot.
Ami a gyors gyakorlást illeti (bár nekem ez a két téma nem annyira kapcsolódik össze), Sarath videója valóban ultragyors, még nekem is, pedig én sem vagyok egy lassú lélegzetvételű ember. Érdekes módon, amikor Manju workshopján voltunk, akkor ő minden pózban tíz légzésig számolt, és azt mondta, hogy az apja így tanította. Úgy látszik, hogy a gyakorlás és az oktatás is gyorsul, ma már hatvan perces astanga órák is vannak. Hiába, gyorsuló világban élünk, legény legyen a talpán, aki vissza tudja lassítani itt a légzését! Én még úgy tanultam, hogy a befejező sorozatban tizenöt légzésig kell kitartani a pózokat, a fejenállást és a gyertyát pedig huszonötig. Manapság már van, aki csak 5-10 légzésig tartatja ki, mert unja a befejező sorozatot. Még a végén lehet, hogy nem fogunk ráérni arra, hogy szamádhiba merüljünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése