"Második fázis - miszticizmus
A második fázis akkor kezdődött, amikor nagy számú ember fordított hátat a társadalomnak, és az erdőbe költözött, hogy önmagán belül kutasson az elveszett boldogság után. A legtöbben elveszítették a felfüggesztett elmeállapotot (niródha) és egy pontra kihegyezett elmével (ékágra csitta) rendelkeztek. Az egy pontra kihegyezett elmeállapot hátránya a felfüggesztetthez képest az, hogy folyamatosan gondolkodik. A mai uralkodó elmeállapottal szemben azonban még mindig megvan az a képessége, hogy egy tárgyra gondoljon mindaddig, amíg el nem érkezünk a világos megoldáshoz.
Ezen időszak során sok mester volt, akiket risiknek (látnokoknak) neveztek, és akik a meditáció segítségével szabadultak fel, és sok tanítvány gyűlt köréjük. Igazából, ha szó szerint vesszük a Rámájana és a Mahábhárata bizonyos részeit, akkor egyes erdők annyira sűrűn lakottak voltak akkoriban, mint a városok.
Ebben a fázisban még mindig sokan le tudták nyugtatni az elméjüket a meditáció segítségével. Gyakran csak az, hogy a mestert hallgatták, azt eredményezte, hogy a hallgatók felébredtek. Azok a tanárok, aki ebben az időben éltek, niródhák voltak, vagyis felfüggesztett elmeállapotban tudtak tanítani. Spontán módon betekintést engedtek a valóság természetébe. A tanítvány elméjének legalább egy pontra kihegyezettnek kell lennie ahhoz, hogy azonnal ás erőfeszítés nélkül megértsen egy ilyen tanárt. Más szavakkal, a tanítványnak "érett léleknek" kell lennie. Azért tettem ezt idézőjelbe, mert a tényleges önvaló örökké szabad és változatlan. Az érettsége nem növekszik vagy csökken.
Azokban az időkben születtek az Upanisadok, amelyek misztikus párbeszédek a mester és a tanítvány között. Az "upanisad" kifejezés azt jelenti, hogy a mester mellett ülni, míg a "miszticizmus" arra utal, hogy a rejtett vagy kifejezhetetlen igazságot fejezi ki. Pusztán a "rejtett" szó használata azt jelzi, hogy már addigra nagyobb részt elveszett a valódi természetünkről szóló tudás, míg a védikus korban, a naturalizmus korában semmi sem volt rejtve. A miszticizmus okra fokozatosan leáldozott."
Néhány megjegyzés: a níródha állapotban nem vagyunk tudatosak az elménk létezéséről, mivel a működése fel van függesztve, míg az ékágra állapotban tudatosak vagyunk róla, de ugyanakkkor az akaratunk szerint irányítani is tudjuk. Az előző állapot a naturalizmus (szatja-júga) hajnalára jellemző állapot, amikor is nincs szükség mesterre, mert az emberek önnön maguktól képesek megvilágosodni.
A trétá és dvápara korszakokban kialakult a társadalom és a karma-jóga folyamata, ekkor a védikus himnuszok kulcsfontosságú szerepet töltöttek be. Az upanisadok tudása által jellemzett "misztikus" kor tulajdonképpen párhuzamosan alakult ki, mintegy az előző ellenpólusaként. Az erdei bölcsek a gyümölcsöző cselekedetek és anyagi célú áldozatok helyett a lélekről szóló tudás kultiválására helyezték a hangsúlyt. E kor, illetve társadalmi réteg szentírásai az upanisadok és az áranjakák voltak, hiszen még az erdei bölcsek életét is szabályozták bizonyos erkölcsi törvények és előírások.
Így a karma és az előírt kötelességek rendszere mellett párhuzamosan felvirágzott a gjána-jóga rendszere is, melynek fő tárgya az önvaló filozófiai tanulmányozása. ha a Rámájana keletkezését Ráma inkarnációjának kronológiai megjelenésével egy időre tesszük, akkor az körülbelül kétmillió évvel ezelőtti időszakról szól, míg a Mahábhárata a dvápara-júga végén, Krisna megjelenésekor játszódik, mintegy ötezer évvel ezelőtt. Vagyis a misztikus korszak meglehetősen nagy időtartamot ölel át, és így kronológiai egymásutániság helyett tekintsük a lelki fejlődés egyik fázisának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése