„ASTANGA MINT GYÓGYMÓD
Mindazonáltal számos embert ismerek, akik jelentős gyógyulást tapasztaltak olyan betegségeknél, mint a rák, vagy krónikus fáradtság, az astanga gyakorlásuknak köszönhetően. Számos példa van arra, hogy beteg emberek jobban lesznek az astangától, mivel a gyakorlásnak határozottan megvan a gyógyító potenciálja. Az egyik ok az lehet, hogy a fizikai testnek ez az erőteljes nyújtása nagy terápiás erővel rendelkezhet, mivel felszabadul a bennrekedt feszültség és az érzelmi kötöttségek is feloldódnak. Nem kérdéses, hogy az astanga gyógyító hatású lehet: de ez nem azt jelenti, hogy nem kérdőjelezhetjük meg a gyakorlás mikéntjét és nem bátoríthatjuk a szélesebb perspektívát a fizikai pózokon túl.
És egy másik ok, ami miatt néha rosszul sül el, az az arrogancia, ami gyakorta az astangához társul. Persze az arrogancia nem csak és kizárólag az astangára érvényes: más rendszerek és stílusok is nagyon arrogánsak lehetnek. De az astanga arroganciája gyakran a a fizikai ügyesség magas szintjével párosul – és mégis, az egyik bizonyos dolog ebben a nagyon is bizonytalan világban az, hogy az idő előrehaladtával a fizikai képességek hanyatlanak, vagyis ha azokhoz ragaszkodunk, akkor elkerülhetetlenül még több szenvedés vár ránk.
Két meditáció-tanár is illusztrálta ezt a nehézséget: Tsokyni Rinpoche azt mondta: “Az egyik hiba, hogy a hatha-jógik csak a testüket használják, és ez arrogancia.” Rigdzin Shikpo pedig azt írta: “A fizikai jóga fejleszti az erőt és a hatalom érzését is...A hatalom érzését, amely a sikeres jóga-gyakorlásból származik, használni lehet mások manipulálására...a fizikai jógában elért sikerek büszkeséget is eredményezhetnek...Jelentős erőfeszítést igényel az ilyen gyakorlás véghezvitele, bár megközelítőleg sem olyan nehéz, mint közvetlenül az elmével dolgozni”.
Ezt a ragaszkodást az erőhöz és a fizikalitáshoz az “astanga tantrájának” is lehetne nevezni – és valóban igaz, hogy a jóga-redszerek között az astanga áll a legközelebb a tantrikus hatha-jóga gyakorlatokhoz, mivel a hangsúlyt a légzésre, bandhára és a dristire helyezi. Van egy megközelítés, amikor a testet megszenteltnek tekintik, ami a tantrából merít inspirációt – de a túlzott ragaszkodás veszélyeinek kiegyensúlyozása érdekében a tantrikus gyakorlók halottégető telepeken laktak, hogy lássák a testek bomlását: a hús elrothadását, a csontok szétszóródását, ahogy a madarak és más állatok eszegették a hullát. Lehet, hogy nekünk, modern astangiknak is el kellene mennünk a krematóriumba és hospice szolgálatokban dolgozni, hogy emlékeztessük magunkat a fizikai átmenetiség elkerülhetetlenségére: Az, hogy egyre fittebbek vagyunk, vagy botox-kezelésre megyünk, nem véd meg a betegségtől, öregkortól és a haláltól.”
Norman Blair ismét megpróbálta eljátszani az ördög ügyvédjét, több-kevesebb sikerrel. Bár a fejezet elején elismeréssel nyilatkozik az astanga gyógyhatásairól, utána azon kezd el károgni, hogy bizony az astangától megfiatalodott, erőtől kicsattanó jógik is meg fognak halni egyszer. Hát nekem ez nem hír, húsz éve azt tanulom a Krisna-tudatban, hogy bárkiért bármikor eljöhet e kaszás, és folyamatosan készen kell állni. És a társadalomból kitaszított, hamuval bekent, koponyából étkező jógik pontosan ezt teszik – készülnek a halálra.
Ismét csak azt tudom mondani, hogy az, aki valamire büszke akar lenni, az az astangában elért eredményeire is az lesz, de ha bármi mást csinálna, abban is bizonyítani akarna és elismerésre törekedne. Szóval megint nem az astanga a bűnös. Norman Blair is elismeri, hogy az astanga-oktatók nem feltétlenül arrogánsabbak, mint más irányzatok egyes oktatói.
Aki pedig fejvesztve menekül az öregkor, a ráncok, és a halál gondolata elől, annak sem hiszem, hogy megártana az astanga gyakorlás. Viszont egy lelkileg érettebb embernek a koncentrációját nem szabad, hogy megzavarják azok az eredmények, amelyek fizikai szinten jönnek az astanga gyakorlásából. A jóga bármely angájának gyakorlása mindig is sziddhiket, azaz rendkívüli képességeket eredményezett, és a gyakorlók ezzel tisztában voltak, sőt azzal is, hogy ezek a képességek büszkévé tehetik őket, és eltéríthetik a figyelmüket a végső céltól, az ísvara-pranidhánától (kíváncsi vagyok, erre hány feháborodott kommentet kapok majd :-)).
A végső pontot pedig az idézett buddhista tanítók is alátámasztják: az elme kontrollálására tett közvetlen törekvések általában sokkal nehezebben vezetnek sikerhez, mint a legbrutálisabb ászana-gyakorlás. Talán ezért választják sokan inkább az astangát, mint a meditációt, mert itt legalább látnak reményt a sikerre, és kézzel fogható az eredmény?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése