Mi a baj a dohányzással?

Egyértelmű, hogy nem fogok belekezdeni a dohányzásnak az egészségre és a pszichére gyakorolt káros hatásainak a felsorolásába. Ugyanis minden nikotin-függő száz százalékosan tisztában van velük, csak éppen nem érdekli, nem törődik vele, vagy nem akarja tudomásul venni. Ha esetleg valaki úgy szokott rá a cigire, hogy nem világosították fel a várható következményekről, és mégis érdekli, akkor üsse be a Google-be a "dohányzás káros hatásai" kifejezést, és olvasgasson egy kicsit.


Tehát a kérdés nem abban rejlik, hogy miért kellene leszokni a dohányzásról, hanem elsődlegesen abban, hogy le akarunk-e szokni róla. Mert az ember szabad akarattal megáldott teremtmény, és senki, de senki az égvilágon nem fogja rákényszeríteni arra, hogy szokjon le. Legfeljebb korlátozni fogják, vagy több erőfeszítést kell tennie, hogy megszerezze a pénzt a dohányra, de a függőségről lemondani csakis egy tudatos döntés után lehet. 


Éppen a napokban olvastam egy jógaoktató blogbejegyzését arról, hogy miképpen küzdött meg a függőségével, és hogyan sikerült letennie. A jamákról és nijamákról folytatott beszélgetésünk szellemében egyértelmű, hogy egy jógaoktatónak nem kellene dohányoznia. Vannak olyanok, akik mégis szívnak? Igen. És lesznek a jövőben is? Igen. Mégis, én, és gondolom a blogom olvasóinak jelentős része is azokat az oktatókat tapsolná meg a legszívesebben, akik megküzdöttek a függőségükkel, és sikerült felülkerekedniük ebben a küzdelemben. Azért, mert megnyertek egy csatát, és így még hitelesebben tudnak segíteni azokon, akik hasonló csatákat szeretnének nyerni az életükben. 


Ha valaki küzd, az már önmagában figyelemre méltó, de ha nyer, annak van a legnagyobb megggyőző ereje. Ha veszít, akkor az emberben felmerül a kétség, hogy eléggé eltökélt volt-e, elég erőfeszítést tett-e a siker érdekében? Nincs olyan, hogy sikertelen leszokási kísérlet. Mindenki le tud szokni a dohányzásról, ha igazán, őszintén akarja. Vannak hozzá segédeszközök is, az akupunktúrától és a biorezonanciától kezdve a tablettákig bezárólag. De ha nem igazán akarja, akkor az összes ilyen módszerrel zátonyra lehet futni, és akkor a Blade című film jelmondata lép érvénybe: "The thirst always wins". 


Én magam életemben nem szívtam el egyetlen cigarettát sem, bár édesapám jóvoltából passzív dohányos voltam vagy 15 éven át. A Zsiguli-ülés műbőr-szagával keveredő dohányfüst a számomra egyet jelentett a hányingerrel. De azért megértem a dohányosokat, mint ahogyan minden más, függőségben szenvedő embert is. És sajnálom őket, és szeretnék segíteni rajtuk. De nem tudok helyettük dönteni. 


A függőség egy gyengeség, a felelősségünk átadása. A külső körülményeknek vagy valaki másnak az okolása, aki vagy ami miatt jogunk van a függőségünkbe menekülni. Persze az egó-szintű érvek nem mindig eléggé hatásosak. Van, amikor nem elég motiváció az, hogy menőbbnek nézzünk ki a saját szemünkben vagy másokéban. Van, akinek az segít, hogy feláldozza a függőségét mások segítésének az oltárán. És egy jógaoktató helyzete bizony komoly inspiráció lehet arra, hogy ne csak a szavaival, de az életével is követendő példát akarjon a tanítványai elé állítani.


Befejezésképpen egy kis anekdota Gandhiról: egy anyuka kereste fel egyszer a kicsi fiával, aki cukorbeteg volt, de nem volt hajlandó lemondani az édességről. Az anyuka megkérte Gandhit, hogy személyesen parancsoljon rá a fiúcskára. Gandhi viszont azt válaszolta, hogy jöjjenek vissza egy hét múlva. Amikor ismételten találkoztak, megkérdezte a fiútól: "Megígéred, hogy nem fogsz többé édességet enni?" "Igen" - hangzott a válasz. "De hát miért kellett erre egy hetet várni?" - kérdezte az anyuka. "Azért, mert akkor még én is ettem cukrot" - felelte Gandhi. A példamutatás a legjobb tanítómester.