Amint lent, úgy fent

A térdsérülésekkel kapcsolatos blogbejegyzésem nyomán felmerült az igény, hogy foglalkozzunk többet a térd szimbolikájával, spirituális jelentőségével. Nos, utánanéztem a dolognak (nem mintha túl sok meglepetés ért volna). Ruediger Dahlke "A betegség, mint szimbólum" című könyvében a következőket írja a térdről:


"TÉRDÍZÜLETI GYULLADÁS: tisztázni a kapcsolatunkat saját múltunkkal és a kollektív múlttal, hogy ne váljon végzetessé számunkra.
Feloldás: megbékélni az árnyékban lévő sötét oldalunkkal, ikertestvérünkkel és a veszélyekkel (elfajulás), amelyek a „semmibe vettségből" keletkeztek; bevallani magunknak, hogy ugyanúgy hozzánk tartozik, mint fényes oldalunk, „énünk", akivel szilárdan azonosulunk. Ősprincípium: Plútó.
Valamint: Testi szint: térdízület (alázatosság).
Tüneti szint: tüdővész (tbc), szifilisz (vérbaj) vagy tripper (kankó) következtében, a vérkeringés közvetítésével kialakult gyulladás: saját vitalitásunkból adódó konfliktus az alázatosság terén, amely mögött egy nagyobb, általános konfliktus húzódik meg, amelynek témája maga az alapbetegség (lásd ott). Feldolgozás: foglalkozzunk bátran és alaposan az alázatossághoz fűződő viszonyunkkal.
Feloldás: tanuljunk meg bánni saját vitalitásunkkal, és szabadítsuk fel az alázatosság témáját.
Ősprincípium: Szaturnusz-Mars."


És még néhány internetes idézet innen-onnan:

Térd: Térdre kényszerít. Térdre ereszkedik. Merevség, ragaszkodás. Nehezen tud segítséget kérni. Megalázkodik. Kerüli a változást.

Térd panaszai - Önfejűség, önteltség, hajthatatlanság, félelem, rugalmatlanság. Alázat hiánya.


Térd: térdre akarják kényszeríteni, de talpon akar maradni, vagy térdre ereszkedik, és nem nagyon akar felkelni. Merevség, ragaszkodás. Nehezen tud segítséget kérni. Megalázkodik. Tisztelet. Kerüli a változást.


A térd egy olyan szerv, amelynek segítségével álló helyzetből fekvő helyzetbe kerülhetünk és fordítva (lásd tádászana-csaturanga tranzíció a napüdvözletben). A hason fekvés vagy a térdre ereszkedés, esetleg a babapózhoz hasonló, térdre borulós testhelyzetek a legtöbb vallásban és spirituális hagyományban a magasabb hatalom, Isten vagy az ő képviselője, a Guru előtti megalázkodást, a tisztelet felajánlását képviselik. Azért adtam ezt a megfordított triszmegisztoszi címet ennek a bejegyzésnek, mert sok embernek problémája van az alázattal, és nem csak azért, mert büszke, vagy nem tudja feladni az egóját, hanem azért is, mert nem érti, és nem tudja megfelelően használni az alázatot. Pedig az egyetemes szimbolikában az őszinte alázat tulajdonképpen a magasabb spirituális szintek elérésének egyetlen módja, vagyis minél lejjebb megyünk, annál magasabbra tudunk emelkedni.


Ha nem sikerül harmonikusan beilleszteni az alázatot az életünkbe, akkor könnyen előfordulhat, hogy krónikus térd-problémáink lesznek. Nem csak a fent említett merevségből, ridegségből, rugalmatlanságból adódhatnak ezek a problémák, amikor az ember nem akar szembesülni önnön hajthatatlanságával, a változás iránti hajlandóságának hiányával, hanem abból is, hogy nehezen tudunk megnyílni, segítséget kérni, az alázat külső megnyilvánulásai mögött valójában elrejteni igyekszünk gyengeségeinket, problémáinkat. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy önmagunk is nehezen tudunk szembesülni azokkal a területekkel a személyiségünkben, amelyeken dolgozni kéne, másrészt még nehezebben folyamodunk irányításért másokhoz, mivel ezzel kockáztatjuk azt a hamis biztonságérzetet, amit a "magam feje után megyek" gondolkodásmód biztosít. 


A jóga valójában a harmóniáról szól, a két véglet kiegyensúlyozásáról. Gyakorolnunk kell az alázatot, alá kell vetnünk magunkat mások akaratának, legalábbis egy bizonyos mértékig, mert kell a külső kontroll. Tévedni emberi dolog, de a környezetünk gyakran hamarabb észre veszi a tévedéseinket, a helytelen törekvéseinket, mint mi magunk. Ugyanakkor a jóga a felszabadulásról is szól, vagyis arról, hogy nem törekszünk minden áron megfelelni mások hamis elvárásainak. A szoláris egyéniségek a függetlenséget hajlamosak túlzásba vinni, míg a lunáris személyiségek a függőség rabjai maradnak. 


A valódi alázat felszabadít és felemel, míg a hamis alázat korlátok közé szorít. Az alázat nem merülhet ki csupán bizonyos viselkedési szabályok gyakorlásában, melyeket akaratlanul vagy nem teljes szívvel követünk. Ha nem tanulunk meg őszintén tiszteletet adni másoknak, a bennük felismert belső értékek alapján, akkor az a tisztelet is, amit mi kapunk, szintén általában mesterkélt vagy akár kierőltetett lesz. Tehát az, hogy valaki udvariasan, vagy tiszteletteljesen viselkedik, néha inkább menekvés, mint a belső feszültségek feloldásának megfelelő módja. 


A "menekülés" motívum, illetve a külsőségekre való rájátszás, azok hangsúlyozása pedig azért történik, mert nem vagyunk hajlandóak elfogadni, szembenézni saját árnyoldalainkkal, sötét ikertestvérünkkel, és ezáltal pontosan azt érjük el, hogy nem is tudjuk kordában tartani azt, vagy átalakítani. Önnön hibáink tagadása, elutasítása tudathasadásos állapotot eredményez, melyben a "gonosz" az árnyékban lapul, és néha ránk tör, amit ismétlődő kudarcélményként élünk meg, hiszen megbuktunk a saját elvárásaink előtt. Ez belső feszültséget kelt, aminek hatására személyiségünk tovább polarizálódik, és "józan" pillanatainkban még inkább elkezdünk ragaszkodni az idealizált külsőségekhez, viselkedési formákhoz, mert ezzel a túlfényezett személyiséggel próbáljuk azonosítani magunkat, amelyet minden dícsérő vagy hízelgő szó, amit másoktól kapunk, valamelyest megerősít vagy megindokol. "Játszom a szerepet, mert másoknak szükségük van rá."


A hamis tiszteletet elváró egyén hajlamos lesz olyan ideálokat, szerep-modelleket találni a maga számára, akik egyrészt az elvárásainak megfelelően nyilvánulnak meg, másrészt, akik vevők a felszínes tisztelet-megnyilvánításra, de nem akarnak valójában beleszólni a követőik életébe. Ezt az indiai guru-kultuszban sok esetben látjuk megnyilvánulni. Sem az ajnározás, sem a túlzottan kritikus hangvétel nem előnyös a kommunikációban. Itt is az egyensúlyra kell törekedni, és a kommunikációnak csak akkor lesz valódi tartalma, ha a két személy között mélységes bizalom és a tényleges értékek elfogadásán alapuló tisztelet húzódik. 


A hamisain idealizált énképet nevezzük hamis egónak, hiszen nem baj, ha van egy ideális elképzelésünk arról, hogy milyenek szeretnénk lenni, de ha a szőnyeg alá söpörjük önnön jellemhibáinkat, akkor tulajdonképpen lehetetlenné tesszük az ideálunk elérését, és a belső hibáinkon való munkát. Gondoljunk csak Pomádé királyra! A másik végletben a "Vagyok, aki vagyok, fogadjanak el az összes hibámmal és rossz tulajdonságommal együtt"- gondolkodás áll, amelynek során az egyén teljesen önző módon nulla erőfeszítést tesz a saját jellemének fejlesztésére, és a társadalomra, külső tényezőkre hárít minden felelősséget azzal kapcsolatban, hogy ő ilyen lett, ennek minden következményével együtt. Ezeket nevezzük problémás egyéneknek, akiknek beilleszkedési gondjaik vannak. 


Egy jógi lázadhat egy csomó minden ellen, de a jama és nijama erkölcsi és etikai elveit minden körülmények között ervényesnek kell tekintenie önmagára nézve. Ezeknek az elveknek pontosan az a szerepe, hogy kiegyensúlyozzák a poláris vagy bipoláris egyéneket, és olyan korlátokat teremtsenek az életükben, amelyek a "sötét" és "világos" oldal integrációját elősegítik. Előre szóltam, hogy nem akarok belemenni ezekbe az ezoterikus vonatkozásokba, mert ez kemény dió mindenki számára. Az ászanát és a vinyászát valahogy jobban beveszi a gyomrunk, bár nem tagadhatjuk, hogy mindezek a tudati vonatkozások erőteljesen rányomják a bélyegüket a gyakorlásunkra is. 


Még egy utolsó, praktikus gondolat a témához: egy jógaoktató élete arról szól, hogy az alázatot tanulja, és így nem meglepő, hogy a térde extra terhelésnek van kitéve egy sima gyakorlóéhoz képest. Az oktatók óra közben (jó esetben) mutatják az ászanákat, majd felugranak ültő helyükből, körbemennek a teremben, és leguggolnak, letérdelnek a gyakorlókhoz, hogy igazítsanak rajtuk. Mivel a legtöbb ászanát a talajon végezzük, ha 10-15 embert igazgatunk egy óra során, akkor több százszor le kell guggolnunk és fel kell állnunk. Ezt egyetlen sportoló sem csinálja, úgyhogy ha hosszú távon egészséges térdeket akarunk, azt hiszem, minden jóga-oktatónak érdemes lesz rendbe tennie az alázat témakörét.