Szóval szombaton a fáradtsággal és a vállfájdalommal küszködtem párhuzamosan, bár a kezdő Om namah Sivája éneklésnél ez nem is annyira zavart. Nem hiába, a kirtana a legkönnyebben végezhető és egyben a leghatásosabb jógafolyamat. A Namah-Sivája mantrázás után pár perces néma meditáció következett. Na itt már küzdöttem azzal, hogy ébren tudjak maradni, és ne bukjon előre a fejem. A gondolataim lecsendesítéséről nem is beszélve. Érdekes volt a teremben jelen lévők vibrációjára hangolódni. Az éneklést úgy érzetem, hogy vegyesen fogadták, volt aki megnyílt, és lelkesen részt vett benne, de volt, aki nem tudta legyőzni idegenkedését, hiába magyarázta Govinda, hogy a mantrázás nem egy vallásos folyamat, hanem egy spirituális technológia. A néma meditáció úgy látszik, jobban passzol mindenki egójához, mert ott nem lehet tudni, mire gondol az ember (bár az alapötlet az lenne, hogy felfüggesztjük a gondolkodást meditáció közben).
Utána rövid előadást tartott arról, hogy a jóga útját járók igazából egy sámánikus folyamatban vesznek részt, amelynek a leglényegesebb része az élmény, a megtapasztalás; szemben a vallásokkal, ahol a hitre, a gondolati dolgokra helyezik a hangsúlyt. Govinda többször is kifejezte lázadó mentalitását, miszerint neki nincs szüksége az egyházra önmaga és Isten között. Ezt már a jógiktól kezdem megszokni, mindig is olyan emberkék voltak, akik nem akartak beleilleszkedni semmilyen társadalmi és intézményi struktúrába.
Nem feltétlenül baj ez, de a legtöbb ember fél attól, hogy a saját útját járja, és saját maga határozza meg az élete játékszabályait. Amikor mások megmondják, hogy mi a helyes, és mi a helytelen, az biztonságot ad, és egy szinten le is veszi a felelősséget a vállunkról. Arról is beszélt Govinda, hogy sok ember életét és kapcsolatait dominánsan a félelem határozza meg, ami a szabadság ellentéte. Annak pedig, aki túlzottan ragaszkodik az anyagi dolgokhoz, a kontrollálási hajlam határozza meg az életét: vagy te kontrollálsz, vagy téged kontrollálnak. Magvas gondolatok, annyi szent.
Dehát áldozzunk a megtapasztalás oltárán is, jöjjön a gyakorlás! Az igazat megvallva, általában jól szoktam érezni magamat a workshopokon, és gyakorlás közben is. Hirtelen nem is tudtam visszaidézni magamban még egy alkalmat, amikor annyira szenvedtem volna, mint a mostani gyakorlás alatt. De megadtam magamat az érzésnek, és engedtem, hogy átjárjanak a fájdalom hullámai, mert az embernek ezt is meg kell tapasztalnia. Legalábbis ezt vettem le Govinda szavaiból. Ahelyett, hogy menekültem volna a fájdalomtól vagy igyekeztem volna megszüntetni, átadtam neki magamat.
Tegyük hozzá, hogy a workshop előtt Ági pár percig terápiázta a vállamat, egy speckó bodywork-technikával, amiből, ha nem lenne buddhista, szerintem milliókat tudna kaszálni, de hát őt nem érdeklik az anyagi dolgok. Úgyhogy én is csak azt tudom ajánlani, hogy minél többet menjetek hozzá magánórára, mert tényleg csodákat tud. Ne menjetek el a kincs mellett azért, mert nem hirdetik óriásplakátokon! Az utóbbi tíz évben egyetlenegy masszőr sem nyúlt hozzám ehhez foghatóan. Szóval jól kicsavarta a gerincemet, és elkezdte nyitni a vállamat, miközben az ujjaival a lapockám alatt vájkált körös-körül. A meghúzódott rotátorköpenyem miatt ugyanis a feszültség kiterjedt az egész jobb hátizomzatomra, és még a keresztcsontom bal oldala is elkezdett fájdogálni, valószínűleg a csaturangám féloldalassága miatt. Szóval ez most életmentő volt, de már az első napüdvözletnél éreztem, hogy mára nem a rószaszirom-fekhely jutott nekem, hanem inkább a töviskoszorú.
Bár Govinda ma kevésbé nyomta a csatvári-témát, így is küzdöttem a fáradtsággal, negyed órán belül az éhséggel is, majd pedig a huzattal és a hideggel. Govinda ugyanis kinyitotta az ajtót-ablakot, a ventilláció távkapcsolója pedig valahogy István keze-ügyébe került, aki jó tízperces menetekben hűtötte vele a termet. Mindegy, megadóan tűrtem az elmém agóniáját. Amúgy a fájdalom és szenvedés is csupán egy csitta-vritt, ami elméletileg teljesen kizárható, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a test csak véges mennyiségű szivatást bír ki, és utána maradandóan lerokkan. Közben azon tanakodtam magamban, hogy a halált is a legtöbben kábé hasonló tudatállapotban éljük át, csak még mindezt meg kell szorozni ezerrel.
Az igazításokat igyekeztem lefotózni. Govinda néha belebonyolódott egy-egy maricsjászanába, így az öt légzésig számolás majd' öt percig tartott. Engem most baddhakónászanában kapott el. Ráállt a combjaimra, majd addig lapogatta a hátamat, amíg teljesen ki nem terültem. Közben a csípőm roppant egyet, amit jóleső elégedettséggel nyugtázott, ahogy István is szokta. Szóval keveset igazított, de azt alaposan.
A gyakorlás végén a szokásos vezetetlen savászana. Itt egy páran fel is pattantak egy-két perc után, ami szerintem rossz szokás. Minimum tíz, de legalább tizenöt percig kellene feküdni, és szépen tudatosan ellazulni. Nekem is nehezen megy, de szerintem enélkül a meditáció is esélytelen. Utána lezuhanyoztunk, majd öttől fél hétig ismét elméleti szekció következett. Egy kis Hare Krisna-énekléssel kezdte, aztán elkezdett a jógáról beszélni, és végül a jamákhoz és a nijamákhoz lyukadt ki. Én közben még gondolatban visszakanyarodtam a Siva-témához, amiről a gyakorlás előtt beszélt. Sivát a pusztítás félsitenének tekintik, míg Visnut a fenntartónak.
Govinda is előjött azzal a motívummal, hogy egy korszakváltás kellős közepén vagyunk, aminek során az anyagi értékek háttérbe fognak szorulni, és a lelki értékek kerülnek előtérbe. Úgy legyen, remélem még én is megérem ezt a nagy változást, és nyitott vagyok rá, legalábbis az ilyen workshopok sok mindent átdimenzionálnak bennem. Csak kell hozzá egy kis idő, amíg ezek a benyomások is belesüppednek a tudatomba, és elkezdik kifejteni a hatásukat. Szóval Siva a pusztító, és az egónkat, a hamis elképzeléseinket, berögzült szokásainkat is ő képes elpusztítani. Hát ez valamennyire megvillant előttem ebben a két napban, és valahogy ennek a következménye volt az is, hogy a harmadik napon inkább othhon maradtam.
Ugyanis többen modták, és én is érzem, hogy hajlamos vagyok túlpörögni, túlzásba vinni a gyakorlást, ami ugye szintén káros lehet. Bár Govinda azt mondta, hogy nem kell a sérülésekkel törődni, csak gyakorolni kell tovább, mégis úgy érzetem vasárnap reggelre, hogy bölcsebb lesz, ha most pihentetem a vállamat, és nem erőltetem addig, hogy a rotátor köpenyem végérvényesen leszakadjon. Ilyenkor műtét, csontfaragás stb. és több hónapig tartó regeneráció az ára a duhajkodásnak. Az emberi test egy gép, de karban kell tartani, és ha nem hangyunk neki időt a regenerációra, főleg a sérülések után, akkor lecsökken az élettartama.
Szóval úgy döntöttem, hogy egy pár napig szüneteltetem a gyakorlást, amire az utóbbi években nem volt példa, Indiában még pihenőnapot sem tartottunk. Ezzel szintén leküzdöttem egy ragaszkodást, a gyakorlás-mániámat. Csütörtökön pont a 3. sorozatot gyakoroltam, amikor Govinda megérkezett, ami köztudottan váll-terhelő széria. Utána kezdett el nagyon fájni a vállam, és bár Govinda azt mondta, hogy ha a cselekvés és a nem-cselekvés közül kell választani, akkor válasszuk az utóbbit, én úgy érzem, hogy számomra most ez az előrelépés. Két hét múlva jógabemutatókat kell tartanunk, úgyhogy jobb, ha addigra jövök formába, mint ha addig terhelem a vállamat, hogy ténylegesen több hét szünetre kényszerülök, és még oktatni sem fogok tudni.
Szóval most egy kis pihenés következik, de az órákat azért tartom hétfőtől. És sajnálom, hogy lemaradtam Govinda workshopjának harmadik napjáról, de azért az előadásokat meghallgatom, és be is linkelem ide a blogba. Addig is itt a fotógaléria. A végére pedig az "Óm Namah Sivája" kirtan Krishnadas előadásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése