Ugyanezt az elvet alkalmazzuk az astangánál is. Éjjel-nappal gyakorolunk, és pár év után a mozdulatok szinte automatikussá válnak, az egész gyakorlás alatt tudunk koncentrálni a légzésre és a bandhára. A tegnap esti órán is azt figyeltem meg, hogy ha valaki nem a bandhára koncentrál az ászana végzése közben, akkor tulajdonképpen mindegy, hogy jól néz-e ki az ászana kívülről, vagy nem, nem fogja a megfelelő belső hatást tapasztalni. Még egy gondolat erejéig visszatéve a thai-boxra. Amala és Rolad sparringoltak, és ez még komplexebb dolog, mert itt figyelni kell az ellenfél reakcióira, és folyamatosan össze kell dolgozni vele. Kicsit hasonlít a jóga-oktatásra, ahol szintén a tanárnak figyelnie kell a gyakorlókra, és éreznie kell előre, kit hogyan tud a leghatékonyabban belesegíteni egy pózba, hogy elkerüljék a sérüléseket. A sparringban sem az a cél, hogy sérülést okozzunk egymásnak, hanem hogy gyakoroljunk, tanuljunk. Persze én még nem csináltam, hosszú út vezet még odáig.
Délre a Bhaktiba mentem Zsuzskához jógaórára, aki eldöntötte, hogy tanárként meg kell tanulnunk csendben üldögélni, s kontrollálni az elmét meg az érzékeket. Ebben igaza is van, és abban is, hogy ez jóval nehezebb dolog, mint aktívan gyakorolni a megerőltető, nehéz ászanákat. Bár én húsz éve gyakorlom a mantra-meditációt, igazából az is egy aktív dolog, mert ahogy ismételgeti az ember a maha-mantrát, végig a mantra hangjára kell koncentrálni. Szóval a csendben üldögélés még nem annyira megy.
Először a ráhangolódással kezdtük, ami jó tizenöt percesre nyúlt. Ilyenkor ülünk, és tudatosítjuk, ellazítjuk a különböző testrészeket. Közben nagy szünetek voltak, és én is meg a többiek is vakaróztunk, mocorogtunk. Utána meg is kaptuk érte a magunkét. Én közben néha elvesztettem a fonalat, mert szerda délre már nem szoktam olyan nagyon friss és éber lenni. De megtanultam úgy bóbiskolni, hogy ne essen közben előre a fejem :-).
Véégre elkezdtük az ászana-gyakorlást. A mai cél a pincshamajúrászana volt, amire annyi előkészítő gyakorlatot végeztünk, hogy már abban kifáradtam. De minden ászanáról megtanulok egy csomó új dolgot, szóval hasznos ez a főiskola, és Zsuzska profi tanár. A múltkori órát Gergő tartotta, de ő is profin kiigazított egy csomó ászanában, amiről ugye azt hittem, hogy helyesen csinálom.
Az óra végén savászana-relaxáció, újabb 15 perc. Ma szerencsére nem éreztem úgy, hogy amint leteszem a fejem, filmszakadás lesz, de persze belebóbiskoltam ebbe is. Szerencsére megtanultam anélkül beleesni az álomba, hogy a szájpadlásom ellazulna és elkezdenék horkolni, és így nem volt olyan feltűnő. De megint csak az igazi célt, az éber-passzív tudatállapotot nem sikerült teljesen megvalósítani. A végén felültünk, váltott orrlyukas légzést gyakoroltunk, majd újabb öt percig ültünk néma csendben. Itt már egy kicsit lekókadt a fejem, de legalább azt a sürgető érzést sikerült elkergetni, hogy most azonnal felpattannék és elindulnék valahova, mert már nem bírom a semmittevést.
Ezt az Eyal workshopon éreztem, amikor szintén tökfáradt voltam péntek este, és elvesztettem a türelmemet a hosszú relaxációhoz. Szóval ez a semleges, "leszarom" hangulat már talán egy fokkal jobb, mint amikor felidegesítem magamat relax közben, vagy elkezd ugrálni az elmém. Persze még távol van attól a bársonyos űrtől, amit Szvátmáráma olyan szépen leírt a Hatha-jóga Pradípiká 4. fejezetében, de talán már egy lépés a szamádhi felé, és mindenképpen egy fontos tényező az, hogy megtanultam értékelni ezt a "Standby" üzemmódot. Igazából az astanga vagy bármilyen aktív ászana-gyakorlás és sporttevékenység közepette is meg kéne tanulni ezt előhívni, mert ez elősegíti, hogy "jelen legyünk" a pillanatban, ahelyett, hogy éppen a múltban vagy a jövőben kalandoznánk.
Délután begörkoriztam az Atmába, volt még időm egy órát gyakorolni, majd elkezdődtek az órák. Persze az óratartás is nagy figyelmet igényel, és ha az ember fáradt, akkor nehezen tud odakoncentrálni, és beletenni a megfelelő lelkesedést. Ez pedig szerintem igazságtalan azokkal szemben, akik eljönnek órára, hogy egy koncentrált gyakorlást és felüdítő relaxációs élményt kaphassanak. Szóval megpróbáltam teljesen jelen lenni, és lelkesen oktatni. Talán jobban is sikerült egy fokkal, mint más napokon, amikor valljuk be őszintén, az ember úgy van vele, hogy minél előbb vége, annál jobb.
tehát az oktatás is egy jógafolyamat, és egy olyan tanárnak, aki minden nap oktat, komolyan meg kell küzdenie az elme hullámzásaival, hogy lehetőleg egyenletes minőséget nyújtson a tanítványoknak, akkor is, ha sokan vannak az órán, és akkor is, ha kevesebben. Ehhez az egész napot és hetet megfelelően kell előkészíteni, és mindenről tudatosnak kell lenni. Holnap folytatjuk, és talán egy lépéssel közelebb jutunk a szamádhihoz. Mellékelve egy csoportkép Rolanddal és Amalával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése