Lényeg a lényeg, a Tanverem a nyócker szívében van, bent a Bronx-ban, ahová fehér ember még nappal is félve teszi be a lábát. A hangulata elég spártai, mert mint megtudtam, fűtés nincs. Viszont van a sarokban egy jó nagy boxzsák, ráadásul homokkal megtöltve, ami űberkeménnyé teszi, főleg az alsó végét. Szóval itt daráltam le a lábszáraimat, de ezek után viszont bármilyen sztenderd boxszák már meg se kottyan, akárhányszor kell rárúgni. Kisordas barátom invitálására látogattam meg a Ninjutsu-edzőtermét, ahol felnőttet-gyereket, férfit-nőt oktatnak ezen ősi tudomány csínjára-bínjára. Még a pulcsiját is kölcsönadta, nehogy megfázzak zsákolás közben, úgyhogy egészen Rocky-s volt a hangulat.
A hétköznapi gyakorlásaimat most nem emlegetem fel, mert az úgyis mindig olyan, amilyenre csinálja az ember. Éppen ezért jó órára menni, meg edzésre, mert ott nem én határozom meg, hogy mennyire van ma kedvem odatenni magamat. A keddi Panni-órán közepesen teljesítettem (mert ugye az ember a mindenkori csúcsformájához viszonyít, azt meg nem könnyű minden nap túlszárnyalni).
Szerdán a Bhaktiban voltam megint órán (egyébként amióta visszajöttem Indiából, zajlik a szorgalmi idő, úgyhogy minden szerdán ott vagyok a Főiskola új épületében Csillaghegyen. Amióta kitavaszodott, már nem is fagyok annyira szét jóga közben a merinói gyapjú aláöltözet-felsőmben :-). Szóval Zsuzska (a tanárunk) eldöntötte, hogy most szerdán egy óra leforgása alatt megtanítja a társaságnak a spárgát (hanumánászana) és az ékapáda-rádzsa-kapótászanát. Hát azért ezek még a seasoned yogi-k számára is kihívást jelentenek, nem hogy egy átlag főiskolásnak. A spárga még ment is mindkét oldalra, de az ékapáda csak bal lábbal sikerült. Viszont most életemben először mindkét kezemmel elértem a lábfejemet, és a fejemet is majdnem hátra tudtam hajlítani odáig. Viszont a nagy csípőnyitás eredményeképpen benne maradt a meló az izmaimban, így a hét második felében némiképpen tiltakozott a hamstringem a további intenzív terhelés ellen.
Délután még legyakoroltam a 2. sorozatot, és összeállítottam egy ötperces jógabemutatót, amit majd a Nivea Fitness napon láthat a nagyérdemű. Csütörtökön az Ironon jól megnyaggattam a nyolc résztvevőt, akik között két új lány is volt. Nagyon keményen küzdöttek, de azért kíváncsi leszek, hogy legközelebb is jönnek-e.
Pénteken ismét Muay Thai edzés a Re-Gymben. Roland mindig akkor van elemében, amikor fáradt, úgyhogy ma egy jó pár százat lerúgatott velünk mindenféle csilivili változatban. Mivel egész héten mindenki engem akart megtanítani rúgni a Facebook-on, Roland költelességének érezte, hogy bevezessen a rúgások világába. Szóval ez már igencsak komoly csípőnyitó gyakorlat volt. Utána még gyakoroltunk a jógabemutatóra és megtartottam az órákat. A péntekiek mostanában egész jó hangulatú órák szoktak lenni, mindenki felszabadultan gyakorol.
Igazából ez a mai bejegyzés nem is ilyen naplószerű akart lenni, hanem arról akartam írni, hogy az astanga egy addiktív dolog. Itt nem nagyon lehet hobbiból gyakorolni. Vagy valaki veszi a fáradtságot és minden nap csinálja, és ha egy nap nem csinálhatja, akkor szabályszerű elvonási tünetei vannak, vagy ha abbahagyja, vagy rendszertelenül beesik órára, akkor már általában nem lesz annyi lelkiereje, hogy visszaverekedje magát a rendszeres gyakorlásig.
Egy idő múlva frusztrálni kezdi az elmét az, hogy huszadjára kezded előlről az egészet, és olyan pózokkal szenvedsz, amik régebben már tök simán mentek. Egyéb, lazább jóga-műfajokat lehet hébe-hóba csinálni, mert legfeljebb az ember kihagyja, ami nem megy, vagy módosítja. Az összes többi jóga-irányzattal nekem pontosan az a bajom, hogy nincsenek szigorú keretek, ha akarom, akkor negyed órát gyakorolok, ha akarok, felet vagy egyet vagy kettőt. Nincs meghatározva, hogy milyen ászanákat kell csinálni ahhoz, hogy meglegyen a gyakorlásod.
Az astanga viszont annyira pontosan megmutatja, hogy saját magadhoz képest hol állsz éppen, fizikailag, lelkileg, motivációilag, hogy az ember csak akkor tudja szinten tartani magát, ha rendszeresen gyakorol, a fejlődésről nem is beszélve. Az egyes-kettes sorozat általában még földi halandók számára is befogadható, de a hármas-négyes sorozat rendszeres gyakorlásához már olyan mértékű elkötelezettség, mondhatni fanatizmus szükséges, amit viszonylag kevés ember képes felmutatni. Az ötöshatosról egyelőre no data, de majd beszámolok, ha ott vagyok :-)
Szerintem, mire az ember ezekhez a sorozatokhoz ér, már nem is igazán akar mutatni senkinek semmit, mert semmilyen külső motiváció nem elég ahhoz, hogy nap mint nap alávessük magunkat ennek a tortúrának. Szóval aki át akar esni az astanga jóga tűzkeresztségén, az jobban jár, ha magáévá teszi a címben szereplő szlogent. Mert aki hozzám jön órára, annak nincs más választása, vagy keményen dolgozik, vagy hazamegy. Egyik jógás tanítványom járt mindig a "Go Hard or Go Home" feliratú pólóban órára. Később megtaláltam a szlogen reppes feldolgozását is, íme:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése