Csend és béke

Mozgalmas heteim voltak az utóbbi időben. Minél több a kihívás az ember életében, annál inkább kifelé koncentrál, és feszültebb lesz, növekszik a stressz. Én olyan ember vagyok, aki nem engedi el csak úgy felelőtlenül a dolgokat, de néha túl sokat vállalok be. 


A jóga viszont az elengedésről, a belső béke megtalálásáról szól. Össze lehet-e egyeztetni ezt a két, látszólag ellentmondásos dolgot: a felelősségteljes, akitív cselekvést, és a belső nyugalmat? Azt gondolom, hogy igen, és az egész a hozzáállás, attitűd kérdése. Nem azt állítom persze, hogy nekem minden pillanatban sikerül ez, és én is egy olyan időtlen állapotba zuhanok, mint a tegnapi bejegyzésben leírt, szamádhiban lévő jógi. De vannak bíztató jelek, és néha, amikor már úgy érzem, hogy nagyon messze kerültem a "középpontomtól", egy kis időre megvillan a "belső béke szigete."


Tegnap az Iron óra után elmondtam a relaxáció szövegét, és hirtelen valami jóleső elégedettség és könnyedség lett rajtam úrrá, ahogy a sötét teremben a matracra dőltem. A két kezemet a mellkasomra helyeztem és azt éreztem, hogy a szívcsakrám teljesen nyitott és harmonikus, mint egy bársonyosan fénylő zöld virág. Nem volt nehéz belesüppedni a végtelen csend és béke hívogató hangulatába, és néhány röpke percre megvalósítottam, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, és azt csinálom, amit tennem kell, és ezen kívül igazából semmi más nem számít.


A szamádhi állapotában az elme működése megszűnik. Nos, ez talán csak egy lehellete volt a szamádhinak, egy bíztató jel, hogy talán nem hiába gyakorolgatok itt minden nap és nyüstölöm az embereket. De azt éreztem, hogy teljességgel jelen tudok lenni a pillanatban, és ennek a változások nélküli elmeállapotnak a tudatos szemlélése teljes békével és harmóniával árasztott el. Hirtelen érzékeltem azt, hogy ezen kívül semmi más nem fontos, semmi másra nincs szükség, és minden rezdülés, amit ebből a helyzetből az elmém tenni próbálna, az valójában fölösleges. 


Amikor képtelenek vagyunk az elmét a jelen pillanatban tartani, akkor szinte azonnal vagy a múltba, vagy a jövőbe kalandozik el, és mivel sem a múlt, sem a jövő nem valóságos olyan értelemben, mint a jelen pillanat, igazából megfoszt bennünket a valódi, tudatos létezés lehetőségétől, és ehelyett a folyamatos álmodozás és melankolizálás állapotába taszít. 


Azt is tudtam, hogy amíg a jógi nem égeti el teljesen a karmáját, nem képes tartósan fenntartani az elméjét ebben a változások nélküli állapotban, mivel a karmikus visszahatások egy idő múlva újra "beindítják a verklit", és változásokra késztetik az elmét. Tehát tudtam, hogy az "áramszünet" nem fog sokáig tartani, mégis élveztem minden pillanatát, mert az az elégedett érzés töltött el, hogy nem fogok semmiről sem lemaradni, most nem kell semmi másra gondolnom, mert semmi más nem fontos igazán.


Az ilyen pillanatok miatt érdemes gyakorolni a jógát. Voltak már ilyenek, és biztosan lesznek is, mert aki keres, az talál. Ahogy Patandzsali mondja, a megvilágosodás közel van azokhoz, akik szüntelen odaadással törekszenek rá. Remélem, ti is még sok ilyen pillanatot fogtok megtapasztalni az életetek során.