Azárt átmentünk, hátha sikerül előkeríteni Ambarisht. Anita is bevállalta élete első Kalari edzését. Ambarish éppen a konyhában tüsténkedett, aztán megláttuk Mai Linget is, aki még nem gyakorlatozott, hanem csak bemelegített. Később kiderült, hogy Tamaminak hívják, Japánból valósi és öt hónapja Kalarizik már Ambarishnél, de nemsokára továbbáll, lehet, hogy Thaiföldre megy Muay Thai-t tanulni. Na akkor aztán tényleg kíméletlen gyilkos lesz belőle! Ma reggel pedig elaludt, de mivel tegnap este összefutottunk, és mondtuk neki, hogy megyünk gyakorolni, ő is jött fél kilencre és együtt kezdtük a Kalarit.
Ambarish mutatott néhány bemelegítő gyakorlatot Anitára való tekintettel, vállkörzést meg bokakörzést. Megjegyezte, hogy Anitának indiai neve van. Utána belecsaptunk a lecsóba. A legtöbb kört négyen csináltuk együtt, de néha szóló köröket is csináltatott velünk. A legszivatóbb a kitöréses hajlongatás mellett a lovagóülésben végzett kézforgatás volt, amiből mondta, hogy először elég csak négyesével, utána pedig már bármennyit meg fogunk tudni csinálni (mint a jedi-lovagok, jegyeztem meg magamban). Be is mutatta, hogy mennyire lazán megy ez a kis mélyguggolós kata, amelynek során szerintem mindannyian megbántuk még azt is, hogy megszülettünk.
Anita belső combja szinte biztos, hogy három napig fájni fog, a miénk már szokja a strapát, csak annyi a hatása, hogy hirtelen combban szűkek lettek rám a fürdőgatyáim, illetve az ékapáda-sírsászanánál nagyon érzem, hogy bekötött. Sebaj, egyszer vagyunk itt egy évben, ki kell használni a lehetőséget, mivel otthon egyelőre nincs Kalari oktatás. Aztán meg majd csak kinyúlik az a combizom!
Az újabb meglepetés akkor következett be, amikor Ambarish mosolyogva megkérdezte: " You want stick?" Vagyis hogy akarok-e botos gyakorlatokat tanulni? Nanááá, hogy még mennyire! Nosza, újabb hódolat-ajánlás az oltár előtt, a bot felvétele előtt. Utána tisztelgés egymásnak, majd a lépések és a suhintások összehangolása következett. A boton mindig csúsztatni kell a kezünket, és az egyik, illetve másik végével is ütni kell. Van, amikor két marokra fogja az ember, és forgatja, mint egy lézerkardot. A katanára nem annyira hasonlít, mert teljesen egyenes és bambuszból van. Jókat suhintgattunk a fejünk fölött, és meghatározott koreográfia szerint kellett előre-hátra menni, és ütküztetni a botokat fent meg lent. Van olyan figura is, hogy az egyik fél a másik lába alá vág, az meg felugrik, miközben a bot átsuhog alatta. Hát jó volt, annyi biztos, még egy hétig nyomhatjuk minden reggel, az alatt csak ragad rám valami.
Reggelire csak gyümölcsöt ettünk, mert Nityananda Prabhu megjelenési napja van, és délig böjtöt kellett tartani. De abból nem keveset, és utána pujáztam, majd egyig interneteztem. Bogyóval ismét a Lonely Planetben beszéltük meg a találkozót, a többiek közben a strandon sütkéreztek, az utolsó napokat kihasználandó. Rendeltünk egy-egy Vegetable Basketet, ami az itteni kedvencünkké kezd válni. Csak az az egy probléma van vele, hogy akkora, hogy egy ember nehezen birkózik meg vele. Legalábbis én, úgyhogy máskor mindenképpen megosztom valakivel, mint ahogy eddig is tettem. Közben befutott egy magyar csoport az étterembe, egyre több magyarral találkozunk idekint.
A csoportot Harijan Swami, a Magyar Hindu Vaisnava Gyülekezet egyik guruja vezette, mivel éppen körutazást tartanak Indiában. Üdvözöltük egymást, modtuk, hogy jógatáborozni vagyunk. Ő azt válaszolta: "Mi is jógázgatunk." Én még úgy emlékeztem, hogy Harijan Swami pár évvel ezelőtt egy cingár emberke volt, most jó száz kilót nyomhat. Nem tudom, hogy a Hindu Vaisnaváknál miért híznak el ennyire a swamik, amikor egy szerzetesnek csak annyit volna szabad ennie, hogy a testét a lelkével összetartsa. Emellet meg szerintem nem bűn a jóga meg a testmozgás egy swaminak sem, nálunk például az ISKCON-ban a swamik odafigyelnek a testsúlyukra.
Délután irány a part, ma is kell egy kicsit napozni-fürödni. Három után már nem éget annyira a nap, akár naptej nélkül is elvan az ember. A Main Beach-en voltunk (a helyiek Hawah Beach-nek nevezik). Itt sok a turista, nem csoda, hogy éppen két magyar mellé sikerült letelepednünk. Némi hullámlovaglás, heverészés után lassan lement a nap. A többiek éppen befelé jöttek ebédelni, amikor mi kimentünk a strandra, és amúgy is a világítótorony mögötti kis családias strandon voltak. Este elmentek még megnézni a parton lejjebb található mecsetet, és Bhaktipad szerzett magának egy arab sapkát is, amit itt a muszlimok hordanak. A mecset állítólag szép kívülről, de nem sok helyre engedték be őket. Plusz a mecset mellett egy irtózatosan szegény falucska helyezkedik el, nem olyan, mint Kovalam turistaövezete.
Holnap lesz az utolsó nap Bhaktipadékkal, utána már csak hárman maradunk. Mivel nem lesz utazgatás, nagyjából minden nap ugyanazt írhatnám a blogba, úgyhogy lehet, hogy áttérek más témájú bejegyzésekre. Persze ha valami egetverően fontos történik, arról azért beszámolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése