Szóval a felébredés művészete. Fél hatkor megszólalt az ébresztő, és Bogyó fel is keltett. Általában felkelek, akkor is, ha nem érzem túl frissnek magamat. Nem szoktam a felébredés utáni pillanatban "újratervezni" a napomat csak azért, mert éppen nincs kedvem felkelni. Ez már rutin, ugyanis tudom, hogy az álomittas tudatállapot nem a legjobb tanácsadó, és amikor már magamnál vagyok, általában megbánom, hogy lemaradtam valamiről. Vannak olyan emberek, akiknél az alvás van az első helyen, és utána jöhet minden más, amikor már az ágy is kivet magából.
Nálam viszont fordítva van, és lehet, hogy ez is egy szélsőség, mert az alvást, a pihenést én mindig az utolsó helyre teszem, és inkább aktívan szeretek kikapcsolódni. A történethez elég annyi, hogy ma reggel némileg küzdenem kellett, mire elindultam a fürdőszoba felé. Bogyó nagy lazán elintézte a reggeli gyakorlást azzal, hogy fáj a dereka, és visszafeküdt hortyogni. Nem lepődtem meg, mivel már lehúzott egy-két ilyen napot Kovalamban, ami az ágyban fekvésről szólt neki. Igaz, tegnap a fekvés egy részét a parton ejtette meg, a napozóágyban, de ott is aludt, csupán egyszer jött be a vízbe öt percre.
Szóval Bogyó visszafeküdt, én elkezdtem készülődni. Hatkor lemnet Timit is kelteni, és amikor visszajött, bekamuzta, hogy Timi is az alvást választotta. Ezen meglepődtem, de végül kezdtem elhinni és bedepózni, hogy ma egyedül fogok gyakorolni. Nem szeretek egyedül gyakorolni, még akkor sem, ha csak velem foglalkozik a tanár. The more the merrier, hiába, extrovertált ember vagyok. Végül Timi csak megjelent, és ketten mentünk Padmához, így már elviselhetőbb volt a reggeli gyakorlás.
Kalarira viszont nem jött, így azt egyedül nyomtam végig. Reggeli után már engem is elnyomott a buzgóság, és kénytelen voltam ledőlni egy negyed órácskára. Ebből végül másfél lett, ami nem nagy bűn, tekintve, hogy nyaralni vagyunk, de dél körül már el akartam kezdeni írni a blogbejegyzést, hogy az otthoni reggel 9-re fel tudjon kerülni. Szóval az utolsó negyed órát ébredezéssel töltöttem. És itt ismét szembesültem azzal a ténnyel, hogy a felébredéshez bizony erőfeszítésre, komoly szándékra, és megfelelő konkrét lépésekre van szükség.
Egyrészt kell egy komoly motiváció, amik közül nálam a legjobban a "kötelesség" vizsgázott. mert ha az elméden belül próbálsz motivációt keresni, az a félálom megváltozott tudatállapotában érvényét veszíti, hiszen momentán me akarsz semmi mást, csak tovább aludni. De amikor emlékeztem arra, hogy van valami kötelességem, valami, amit megígértem valakinek, vagy amit mások elvárnak tőlem, és én is fontosnak tartom, vagy kötelességem van Isten felé, ez általában segít felülemelkedni a belső akadályokon és leközdeni a félálom tétova ködét.
Ez a kérdéskör azért foglalkoztatott az utóbbi időben, mert sok olyan idézetet olvastam a fészbúkon, amelyben azt mondják, hogy a spirituális fejlődésre tett erőfeszítések teljesen haszontalanok, mert csak "fel kell ébredni" - és ez az egyik pillanatról a másikra megy, külső beavatkozásra. Például: "Minden gyakorlat, technika, eszköz, amit a jóga használ, csupán azt hivatott célozni, hogy a jelen tévképzetet eltávolíthassuk, így megteremtve a lehetőséget az azonnali és végső felismerésre. Nincs szó fejlődésről, de még tisztulásról sem – a káprázat vagy fennáll, vagy nem, nincsenek fokozatok. Aki azt álmodja, hogy éppen ébredezik, az még mindig az álom világában tartózkodik, nem került közelebb a felébredéshez."
Ezzel nem csak filozófiai megértésem alapján, hanem a tapasztalataim alapján, sőt, Patandzsali Jóga-szútrái, vagy a Bhagavad-gítá kijelentései alapján sem tudok egyetérteni. Az astanga-jóga, vagy a bhakti-jóga, vagy bármelyik klasszikus jóga-rendszer a felszabadulás felé viszi a lelket. Bár a nyolcfokú jóga rendszerének legvégső szintje a szamádhi, vagyis az elmerülés, ami bizonyos értelemben az elme megszokott funkcióinak kikapcsolását jelenti, nem mindegy, hogy miben merülünk el. Éppen ezért Patandzsali a negyedik fejezetnek a Kaivalja-páda címet adja, amiben megjelöli a jóga spirituális célját, nevezetesen a felszabadulást. A Kaivalja kifejezés a "Kévala" szóból ered, aminek jelentései: egyedülálló, kizárólagos, kettősségektől mentes stb. Ez a lélek azon állapotára utal, amikor mentes az anyagi szennyeződésektől, a gunák (anyagi kötőerők) és a karma ráhatásától.
Bár a "felébredést" vallók filozófiája szerint e fogalmak csupán álomképek, vagy az illúzió termékei, Patandzsali nagyon is konkrétnak tekinti őket, és azokat a törvényeket is, amelyek alapján működnek és hatnak az élőlény tudatára. Még konkrétabbnak tekinti a Purusát, vagyis a tudatos lelket és az Ísvarát is, vagyis Istent, akit egy különleges Purusának tekint. A Bhagavad-gítá megfogalmazása szerint az Ísvara a Parama Purusa (Legfelsőbb személy), vagy Parabrahman (a Legfelsőbb Brahman), míg a lélek, bár minőségileg azonos vele, mennyiségileg végtelenül parányi hozzá képest. Ugyanakkor örök egyéni létüket sohasem veszítik el, és nem oldódnak föl egymásban. De erről majd holnap többet.
Ami az erőfeszítést tekinti, mind Patandzsali, mind Krisna beszél az abhjászáról (gyakorlás) és a vairágjáról (elkülönülés), amelyek minden jógafolyamatban egyforma szerepet játszanak, az elejétől a végéig. Nem sok értelme lenne azt mondani, hogy hát igen, a szabályokra és a gyakorlásra szükség van az elején, de a végén nyugodtan sutba dobhatja a gyakorló, úgysem érnek semmit a "felébredés" szemszögéből. A felébredés mellett a felkelést is ugyanúgy gyakorolni kell, és ami a legfontosabb, nem szabad visszaludnia az embernek. Mert az sem kizárt, és naivitás lenne valamiféle varázspálca létezésében hinni, amivel megérintenek és rögvest magadhoz térsz, és soha többé nem akarsz újra álomba merülni.
Az anyagi világ "káprázatát" a szamszkárák adják, vagyis azok a mentális benyomások, amelyek a lelket a karmikus cselekedetek láncolata során érik. Ez a gunák kombinációjnak megfelelően mindenki esetében más és másmilyen lehet, szóval különböző akadályokkal fogunk küszködni a "felébredés" gyakorlása során is. Ugyanakkor maga a gyakorlás mindenkire kedvező hatással van, és az öt tiltó szabály mellett éppen ezért határoz meg Patandzsali öt előírást is, amelyek közül a szvádhjája (az önvaló tanulmányozása) és az ísvara-pranidhána (meghódolás Isten előtt) a legfontosabb gyakorlatok, amelyek közel visznek a szamádhihoz.
A karmikus benyomások ugyanis konkrét visszahatásokkal kötik meg a lelket, amelyeket el kell mosni a ellki gyakorlatokkal. Ez a tisztogatás bizony hosszadalmas erőfeszítést igényel, és nem lehet csupán annyivla eléntézni, hogy "felébredtem". Felébredés után még ott van az összes mocsok, izzadtság, méreganyag, ami éjszaka a lázálmaid során kivált és megült a tested felszínén. Ha nem fürdesz meg jó alaposan a felkelés után, akkor nem leszel túl szalonképes állapotban.
Sok gurut láttam már, aki elhanyagolta a saját lelki gyakorlatait, vagy éppen a szabályok követését, azt gondolván, hogy ő már "felébredt". Az a helyzet, hogy a szavakat bármire lehet használni, és könnyen el lehet hitetni egy kezdő keresővel egy csomó mindent. A cselekedeteink azonban sokkal konkrétabb módon meghatározzák a tudatállapotunkat, és egy szent, aki valóban megvilágosodott, tényleg szentként fogja élni az életét, és másoknak is követhető pédát fog mutatni. Azonban egy önmegvalósított lélek helyzetét csak egy ténylegesen önmegvalósított lélek képes valóban felismerni, a többiek mind a "vak vezet világtalant" kategóriába tartoznak. Többek között ezért vagyok allergiás az ezó gurukra.
Van egy másik, nagyon jelentős, praktikus veszélye ennek az ideológiának, hogy az önmegvalósítás eléréshez nem kell semmilyen konkrét erőfeszítést tenni, csak "véletlenül" a megfelelő helyen kell lenni a megfelelő időben, éspedig a veszély az, hogy megöli a motivációt. Az egész Bhagavad-gítá és a Jóga-szútra is a megfelelő motiváció kifejlesztéséről szól. És én továbbra is azt tartom, hogy mind az anyagi, mind a lelki célok eléréséhez egyaránt nagyon erős motivációra van szükség.
Éppen azért van annyi depressziós, céltalan, frusztrált ember manapság, mert ahelyett, hogy célokat keresnének és megtalálnák a módját, hogy elérjék azokat, kifogásokat keresnek, és ha valaki elhiteti velük, hogy elég jó a kifogás, amit találtak, akkor megnyugszanak, és ismét álomba merülnek. Ardzsúna nem akart harcolni, hanem helyette meditálni akart. Krisna egész erőfeszítése abban rejlett, hogy megyőzze Ardzsúnát, igenis hacolnia kell, mert így éri el a tökéletességet. A kötelességből indultunk ki, mint végső motivációból. Ha a kötelesség csupán külsődleges marad, vagyis megcsinálom, mert kénytelen vagyok, de nem igazán vágyom rá, akkor nem fog túl sokáig motiválni. Ha viszont lelki szinten fogadjuk el, élethivatásként, és nem tévesztjük szem elől sosem, akkor át fogja alakítani a lényünket.
Szóval én azt mondom, amit Krisna is, hogy harcoljunk a harc kedvéért, és végezzük a kötelességünket ragaszkodásoktól mentesen, és így mi is az álom legyőzőjévé válhatunk, mint Ardzsúna! Mert igenis az álmot le kell győzni, és nem csak egyszer, hanem minden nap. Ebből kiindulva is megvan a blogtémám az életem hátralévő részére, mert az embernek szüksége van arra, hogy újra ás újra elmondják ugyanazt, ahhoz, hogy felébredjen, és ébren is maradjon.
Búcsúzóul idebiggyesztem a Kalari oltár képér Ambarish sálájából, hogy emlékezzünk, Isten mindent látó szeme mindig éberen figyel bennünket, és mindig kész arra, hogy megadja a megfelelő motivációt a céljaink eléréséhez, főleg, ha a szabad akaratunkat összhangba hozzuk az Ő vágyával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése