Egyes pszichológusok már rég rájöttek, hogy a túlzott függőség a kapcsolatokban (azt hiszem ko-dependenciának nevezik), nem annyira előnyös, mert sok trauma lehetőségét hordozza magában. Ugyanakkor a kapcsolatok elsekélyesedése is egy probléma, mert sok ember magányosnak, szükségtelennek, céltalannak éli meg az életét, ha nincsenek igazából tartalmas, szeretetteljes kapcsolatai. Szóval itt is, mint a jógában, valahol a középútra kell törekedni, hogy a kapcsolataink tartalmasak legyenek, de ugyanakkor ne kerüljünk olyan függőségbe, ami természetellenesen megköt bennünket vagy a másik felet.
Mindennapi életem során én is többféle kapcsolatban vagyok a legkülönbözőbb emberekkel, és nyilván ezekre a kapcsolatokra nekik is szükségük van, meg nekem is. Erőteljesen extrovertált ember vagyok, nem igazán az a típus, aki elvonul egy barlangba, és annak örülne a legjobban, ha az egész világ elfeledkezne róla. Ahhoz, hogy a különböző kapcsolataim megfelelően működjenek, szerintem nagyon fontos a nyílt, egyenes kommunikáció. Nos, ez az, amivel sok mindenkinek nehézsége van, sőt, az én nyílt kommunikációmat is időnként sértőnek, narcisztikusnak, egoisztikusnak érzik.
Nyilván, mivel én így kommunikálok, ugyanezt várom el, és nem sértődök meg, ha valaki a szemembe mondja az igazat, főleg, ha további dolgunk is van egymással, mert a tettek mindig előbbre visznek a puszta szavaknál, és ha két ember együttműködik valaminek a megvalósításában, akkor az jobban összekovácsolja őket, mint például ha egy véleményen vannak, és nagy egyetértésben szapulnak egy harmadik személyt.
Szóval egy olyan kapcsolatban, amikor a másik félnek nehezére esik a nyílt kommunikáció, majdhogynem pszichológussá kell válnom, hogy a célzásaiból, elejtett megjegyzéseiből, és az olyan sok különböző felületen keresztül történő megnyilvánulásaiból össze tudjam eszkábálni, hogy mit is akar, vagy mi játszódik le benne, mert ugye, ha valakit meg akarunk érteni, akkor először meg kell hallgatni. De mi van akkor, ha nem hajlandó nyíltan, őszintén elmondani, azt, hogy mire gondol, mi az, ami fontos neki, mik a vágyai, elképzelései.
Ebben persze az egyik nehézség az lehet, hogy az ember önmaga sem tudja, hogy mit szeretne. Ezért fontos az, hogy megtaláljuk önmagunkat, és hűek legyünk önmagunkhoz, az általunk elfogadott értékrendhez. Ezeket az értékeket nekünk kell megtalálnunk, mások legfeljebb csak segíteni tudnak benne, de elérni nem fogják helyettünk. Azzal az emberrel, akinek céljai vannak, és eltökélt abban, hogy elérje őket, mások is könnyebben dűlőre tudnak jutni, mint egy céltalan, határozatlan, döntésképtelen emberrel.
Mondhatni azt, hogy jógaoktatóként a segítő szakmában dolgozom, de én is jobban tudok segíteni azoknak, akik tudják, hogy mit akarnak, és mit hajlandóak megtenni érte. Csak igaz az a mondás, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Ha a gyerek mondja, hogy mit akar, és ha elég hangosan mondja, akkor a szülők sem tudnak tovább úgy tenni, mintha nem hallanák. Ezt a módszert minden gyerek ösztönösen alkalmazza.
Valahogy ma divattá vált ez a sejtelmes, félig ki nem mondott, beleértett-beleérzett kommunikáció, de szerintem csak a káoszt növeli. Igaz, hogy nem minden fekete vagy fehér, hanem van szürke is, sőt egy csomó mindenféle szín is létezik, de amikor valaki fest, akkor is tudatosan használja a színeket. meg kell tanulnunk tudatosítani az érzelmi folyamatainkat, és hatékonyan kommunikálni azokat. Ez az első lépés ahhoz, hogy tartalmas és működőképes kapcsolatokat tudjunk kialakítani. Szerintem a nyílt kommunikáció jó alapot ad a bizalomhoz is. Persze van, aki ettől fél, mert egy nyílt kapcsolatban önmagamat is őszintén meg kell mutatnom, a hibáimmal, a gyengeségeimmel, a gátlásaimmal együtt, és ehhez meg kell, hogy bízzunk a másikban. De csak ekkor reménykedhetünk abban, hogy mások is nyíltan meg fogják osztani velünk a szívünk titkait, és a kapcsolataink nem mindenféle felszínes szerep játszásában, a másik hitegetésében vagy az elvárások kölcsönös latolgatásában fognak kimerülni.
Az ember társas lény, és ahhoz, hogy önállóvá válhasson, meg kell tanulnia rábízni magát másokra. Ez is a jóga útjának egy része, bár a legtöbbször úgy tekintünk a jógira, mint egy barlangban meditáló magányos bölcsre, aki önmagában keresi az igazságot és a boldogságot. Az advaita filozófia szerint a végső tökéletesség és a boldogság az egyéni önvaló feladásában és a Brahmanban való feloldódásban van. A vaisnava filozófia szerint azonban a lélek eredeti, örömteli természetét Isten szeretetteljes szolgálatában tapasztalhatja meg, amit sohasem egyedül, hanem más szerető lelkekkel együtt végez. Én inkább a másodikat választom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése