Feltettem magamban a szándékot, hogy elolvasgatom a yoganatomy blog összes posztját, főleg, ami az anatómiához kapcsolódik. A legutóbbi éppen az SI-ízület (szakroiliakális) mozgásáról beszél, méghozzá annak szubjektív és objektív aspektusáról. Nos, miről is van itt szó? A keresztcsont (szakrum) öt gerinccsigolya összecsontosulása egy tömbbe. Alulról a farokcsont csatlakozik hozzá, felülről pedig az ágyéki csigolyák.
Ez a terület anatómialiag és tudatilag is egy nagyon rejtett, az ösztönvilágunkban mélyen elásva fekvő terület, amelyről szerintem egész életünkben csak tanulhatunk. Én is lassan haladok előre a medence anatómiájának és energetikájának megértésében, egyrészt a saját, gyakorlás közben szerzett tapasztalataim, másrészt az oktatás közben engem érő élmények alapján. Tudjuk azt például, hogy az előrehajlító pózoknál a keresztcsontot kell előrebillenteni a combcsonthoz képest, és nem elég a gerincet görbíteni, ha a keresztcsont függőleges marad.
Akinek rövid a hamstringje, nem csak az előrehajlításnál dogja tapasztalni, hogy nem billen a keresztcsont, hanem a csípőnyitásoknál is akadályokba fog ütközni. És itt lép be az SI-ízület parányi mozgási tartománya. A terpesztett előrehajlásoknál ugyanis nem csak előre mozdul a medence, hanem a széttárt lábak miatt oldalra is mozdulnak a medencetaréjok. Ez lehetőséget ad arra, hogy a keresztcsont egy picikét "bebillenjen" közéjük, és ezt a baddhakónászanában vagy upavista kónászanában néha egy parányi reccsenés jelzi.
Én szeretem, jó érzés, és eléggé meg is nyílt a csípőm az utóbbi pár évben, bár még a lábat-a-nyakba tevős pózok nem mennek annyira, amennyire szeretném. De az is biztos, hogy egy erőteljesebb láb-hátrahúzásnál megint csak elmozdul a medencetaréj a keresztcsonthoz képest. Persze ettől a kis ízülettől nem várunk sokat, inkább csak azt, hogy a hozzá kapcsolódó esetleges blokkok minél jobban feloldódjanak.
Abban az esetben viszont, ha megsérül, az ember jobban tudatosul a létezéséről. Ha az SI-ízület begyullad, akkor pontosan érzékeljük, hogy milyen mozgásoknál jelentkezik a probléma, és, mivel a sérülésekből is sokat lehet tanulni, jobban megérthetjük, hogy mi történik a testünkben, vagy az energiarendszerünkben.
Más sportolóknál, ahol ráadásul nagy a sérülséveszély is, azt tapasztaltam, hogy érzik ugyan, hogy mi fáj, de nem tudatosulnak bennük az összefüggések, az okok, a megoldások. Szerintem ez különbözteti meg a jógát más mozgási rendszerektől. A jóga-ászanák arra nevelnek, hogy egyre érzékenyebbé, fogékonyabbá váljunk a bennünk zajló eseményekre, és egyre mélyebben lássuk az összefüggéseket az életünk, a mentális folyamtaink és a sérüléseink vagy az anatómiai funkcióink között.
Ebben a tekintetben úgy érzem, nincs értelme különbséget tenni oktató és gyakorló között, mert bár a jó oktató tapasztalt, érzékeny, és talán könnyebben megérti, hogy mi történik a tanítvánnyal éppen, de semmiképpen nem gondolhatja azt, hogy ugyanazt érzi, amit a gyakorló, aki a saját bőrében van. Ugyanakkor a gyakorlónak is arra kell törekednie, hogy a jóga holisztikus energiáját befogadva önmaga ismerőjévé, mesterévé, orvosává váljon.
A Mysore órákon például különböző emberek szoktak megjelenni, és van, aki teljesen máshogy gyakorol, mint ahogy én tanítom. Olyankor nyitott elmével fogadom a törekvéseit, főleg, ha még nem igazán ismerem, mivel bizonyára jobban érti, hogy mi történik a testében, mint én az adott pillanatban. Némi ismeretség után könnyebb összekapcsolódni az illető energiájával, és ráhangolódni arra, hogyan tudom én segíteni az ő gyakorlását. Igazából egy Mysore oktató nagyon alárendelt helyzetben van, mert neki kell igazodnia a tanuló tempójához, gyengeségeihez, erősségeihez, és meg kell sejtenie, hol tud segédkezni.
Tehát a tanár sokkal inkább szolgál, segédkezik, és nem irányít. Úgy dolgozik, mint egy jó masszőr, aki nem aláveti a pácienst a procedúrának, hanem megkísérli kihozni belőle azt a potenciált, ami benne rejlik. És ha sikerül, akkor ez mindkét fél számára csúcsélmény. Ehhez persze mindkét félnek félre kell tennie az egóját, és minél teljesebb bizalommal kell egymás felé fordulnia. A Mysore óra nem arról szól, hogy elfogadtatjuk magunkat a másikkal, vagy érvényesítjük az akaratunkat, hanem arról, hogy létrehozunk egy önkéntességen alapuló kapcsolatot, amelyben mindkét fél bízik a másikban, és nyíltan kommunikál.
Ehhez képest egy nagyobb létszámú vezetett óra sokkal inkább koncepcionális jellegű, és bár a tanár itt is igyekszik mindenkivel részletesen foglalkozni, az energiájának jó része a csoport dinamikájának összetartására megy el. Talán természetes is az, hogy a reggeli Mysore gyakorlásra inkább olyanok jönnek, akiknek van egy érettebb kapcsolatuk a saját gyakorlásukkal, és a gyakorlást többnek tekintik puszta aerobiknál. És még hogyha hétfő reggel nem is hajlandó sok mindenki felkelni, éppen hogy jól tudok foglalkozni azzal a pár emberrel, akik astangával szeretnék kezdeni a hetüket. Az ilyen Mysore órák mindig mély tanítási és megtapasztalási élményt jelentenek, legalábbis nekem.
Visszakanyarodva a szubjektív/objektív kérdéséhez, szerintem egy őszinte gyakorlóban ez a kettő egymás felé fog konvergálni, vagyis a szubjektív megérzései egyre pontosabban fognak megfelelni az objektív valóságnak, és egy komoly gyakorló ugyanolyan mélyen törekszik az ászanák anatómiai részleteinek megismerésére, a jóga filozófiájának megértésére, és a saját mentális történéseinek vizsgálatára, mint egy oktató. Ebből pedig az fog kijönni, hogy a teljesség és az egyensúly felé fogunk haladni, mind a fizikai és mentális egészség, mind a spirituális fejlődés útján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése