Légy hű önmagadhoz

Sokan olvassák a blogomat, és azok közül, akik ezt rendszeresen teszik, bizonyára sokan vannak, akik nem hinnék el, ha én azt mondanám, hogy mindenkit szeretek, és nem gyűlölök senkit sem. Szóval most itt szeretnék egy gyakorlati útmutatót adni ahhoz, hogy a számomra mit jelent az, hogy mindenkit szeretek, és hogyan lehet (vagy érdemes) ezt szerintem gyakorolni.


Az első és legfontosabb pont az őszinteség. Mindenkinek van egyéni álláspontja, véleménye, illetve itt álljunk meg egy pillanatra. Nekem van. És még ha változik is idővel, azt hiszem, azért van benne egy konzisztencia, vagyis érthető, hogyan formálódik a tudatom, a személyiségem, az engem érő hatások következtében. Ezt a következetességet a jóga-oktatásomban és a szemléletmódban is követni igyekszem, amit átadok. Szóval az embernek elsősorban önmagához kell őszintének és igaznak lennie, akkor válik szerethetővé. És ha nem vagy szerethető, akkor te sem fogsz tudni másokat szeretni, mert ez egy önkéntes és kölcsönös dolog. Persze lehet egyoldalúan is szeretni, anélkül, hogy viszonzást várnánk el, de ez a legtöbb esetben egyfajta ráerőltetés a másikra. Van, amikor valaki elfogadja a szeretetet és nem viszonozza, sőt, nem is érzi lekötelezettnek vagy hálásnak magát. Ilyen esetben az önzetlen adás nem vezet jóra, mert elrontja azt, aki kapja, és még önzőbbé teszi.


Az egyéni álláspontunk, meggyőződésünk persze nem biztos, hogy minden esetben ez egyetemes abszolút igazság, és még ha véletlenül az is, nem biztos, hogy mások ezt így fogják látni. Szóval meg kell tanulni elfogadni a másságot, és nem csak azt szeretni a másikban, amiben hasonló hozzánk. Sok esetben pontosan az motiválja a szeretetet, hogy a másikban azokhoz a tulajdonságokhoz vonzódunk, amik belőlünk hiányoznak, vagy amiket fejleszteni szeretnénk. És csak azokat tudjuk szeretni, csak azok tudnak bennünket viszontszeretni, akik szintén el tudják fogadni a mi egyéni értékrendünket, még ha az övéké nem is egyezik meg teljesen a miénkkel. 


Például, ha valaki engem nyíltan kritizál, vagyis szemtől szembe felhívja a figyelmemet valamilyen hibámra, akkor az nem az ellenségem, hanem a barátom, mert szerencsés esetben nem az irigység, féltékenység vagy kisebbrendűségi érzés motiválja a szavait, hanem az a vágy, hogy lehetőséget adjon nekem a fejlődésre. Ha képes vagyok túllépni az egómon, és kívül helyezkedni a saját bűvkörömön, akkor elgondolkodhatok azon, hogy mit tudok tenni azokkal a dolgokkal, amikre az illető felhívja a figyelmemet.


Nos, engem is gyakran ér az a vád, hogy más irányzatokat, jógaiskolákat vagy esetleg oktatókat kritizálok. Tisztázzunk le egy dolgot: szerintem minden tradicionális, vagy még modern irányzatnak is megvan a létjogosultsága, a közönsége, és a legtöbbször, amit tanítanak benne, az szakmailag is helyes és elfogadható. Néha becsúsznak olyan dolgok, amiket én kifogásolhatónak vagy éppen veszélyesnek vélek, de ezekről általában csak személyes tapasztalatok szerzése után szoktam nyilatkozni. Tehát biztos vagyok benne, hogy nem mindenkinek úgy kell gyakorolnia a jógát, ahogy én teszem, vagy én tanítom. De akinek ez a stílus bejön, az megkaphatja tőlem azt, amit igényel. 


Amikor egy-egy oktató óráját vagy workshopját értékelem, amin voltam, ez általában szubjektív vélemény, és az én értékrendem szűrőjén keresztül közelítem meg. Attól még másoknak mást fog jelenteni ugyanaz az oktató vagy az órája. De az nem kenyerem, hogy mindenkit mézes-mázas szavakkal dícsérjek, csak azért, hogy én is ugyanebben reménykedjek. Ha valakinek nem tetszik az órám, az bátran mondja meg, én is megmondom, ha valami nem tetszik. Mert vannak kóklerek és szélhámosok is, az őszinte és törekvő oktatók mellett. Én azt gondolom, hogy igenis fontos a szakmai színvonal, és ha nem látom, hogy egy oktató maradéktalanul törekszik erre, vagy elkomolytalankodja az oktatást, azt szóvá teszem, mert az egész szakmára rossz fényt vetít ezzel.  


Lehet, hogy ez úgy tűnik, hogy megosztó a véleményem, és valakit elítélek, de nem ítélem el, hiszen mindenki saját maga hozza a döntéseit az életében, és vannak komoly emberek, meg vannak komolytalanok. Vannak vezetők és vannak lúzerek. De azt ne feledjük el, hogy a kritika énnálam mindig építő szándékú, mert nem gondolom, hogy bárki is reménytelen eset lenne, és nem tudna előrelépni a saját személyes spirituális evolúciójában. 


A másik dolog, és ez egy jógaoktatónál rendkívül fontos, hogy nekem a szeretet nem azt jelenti, hogy kikényszerítek valamiféle kizárólagos hűséget vagy rajongást azoktól, akik hozzám járnak jógázni. Ezért is vagyok óvatos a "tanítvány" szó használatával. Én a spontán kapcsolatok híve vagyok, ha valaki úgy érzi, hogy kaphat tőlem valami értékeset, annak minden lehetőséget megadok, de ha megváltozik a hangulata (mert ilyen is van, az emberi kapcsolatok sajnos átmenetiek), akkor nem törekszem arra, hogy mindenáron magamhoz láncoljam. Kolumbusz is azért lett híres, mert áthajózott az óceánon, és nem azért, mert egy kikötőben horgonyzó hajón lakott. A fejlődés mindig változással jár, és erre készen kell állni. A tanítványság másik oldala viszont az, hogy a tanítvány gyakran idealizálja a mestert, olyan tökéletes tulajdonságokat feltételez róla, vagy képzel bele, amikkel az nem rendelkezik, még ha törekszik is rá. És ha ezeket az elvárásokat erősen érezteti a tanárral, akkor egy mesterséges, "eljátszom-a-szerepemet" kapcsolat alakul ki mindkét részről, vagyis tesszük a szépet a másiknak, de ez a szituáció pontosan hogy megöli a valódi fejlődés kölcsönös lehetőségét, amire mindkét félnek szüksége van. 


Szóval mindenki elképzelheti, hogy nekem hogyan kéne viselkednek, mit kéne és nem kéne mondanom vagy csinálnom, mint jógaoktatónak, de nem biztos, hogy én minden esetben meg akarok felelni ezeknek az elvárásoknak. Persze a másik pólus az a "vagyok aki vagyok, fogadj el ilyennek, amilyen vagyok, mert nem vagyok hajlandó változni" - történet, ami pedig szintén nem vezet sehová. Korábban fejtettem ki ugyanis, hogy hajlandónak kell lenni változni, de ez mindkét félre igaz, bármilyen kapcsolatban, és ugyanakkor türelemmel is kell rendelkezni egymás felé. A szeretetteljes kapcsolatokat a dinamizmus élteti, egy statikus kapcsolatot sohasem lehet szeretetnek nevezni. 


Tehát ha eddig eljutunk, hogy önmagunkkal szemben igazak vagyunk, fejlődni akarunk, és valami pozitívat adni másoknak, elvárások nélkül, akkor már nagyon jó úton járunk. Mert mi a gyűlölet? Ahogy ma olvastam egy blogban találóan megfogalmazva: amikor a saját hibáinkat felfedezzük és felnagyítjuk másokban. Nem tudunk másokat jobbá tenni anélkül, hogy a saját csatáinkat nem vívnánk meg. Szóval meg kell tanulnunk felismerni és tudomásul venni a hibák jelenlétét, de nem hagyni, hogy megmaradjanak. Ez olyan, mintha megtanulnánk együtt élni egy betegséggel, ahelyett, hogy megtennénk az erőfeszítést arra, hogy kigyógyuljunk belőle. 


A gyűlölet általában menekvés az elől, amivel nem akarunk szembenézni, aminek nem akarjuk kitenni magunkat. A valódi szeretet csak a gyűlölet és ragaszkodás ellentétpárján való felülemelkedéssel érhető el, és amikor nem gyűlölünk senkit, még azokat sem, akik nem elég fejlettek ahhoz, hogy feladják az irántunk érzett gyűlöletüket vagy irigységüket, akkor van esélyünk arra, hogy igazán értékes emberré váljunk. És akkor sem biztos, hogy könnyű lesz az életünk. Krisztust keresztre feszítették, és sok más spirituális vezetős is számos atrocitás ért. De azért hűek maradtak önmagukhoz és az eszméikhez, még ha nem is tudtak mindenkit elégedetté tenni.