Határátkelőhely

Ma a jógaóra közben valaki ezt fogalmazta meg: "Nem arról szól a jóga, hogy a határainkat keressük?" Ezen elgondolkodtam. Természetesen én is úgy gondolom, hogy arról szól, de ehhez a kereséshez egy kezdő teljesen másképp áll hozzá, mint valaki, aki már megértett valamit a jóga természetéből. Arra akarok most kilyukadni, hogy sok esetben erőteljesen lekorlátoznak bennünket a félelmeink, és inkább a komfortzónánkon belül maradunk, legyen szó ászanáról, életmódról, érzelmi kapcsolatokról vagy bármiről, mert az biztonságérzetet ad. 


Szóval azt hiszem, nem is helyes ez a megfogalmazás, hogy egy kezdő feltétlenül félénk lesz a jógában. Igazából vagy elutasító, vagy ellenkezőleg, túl bevállalós, vakmerő is lehet. Olyankor viszont a tanárnak kell visszafognia a lelkes ifjoncot, hogy megspóroljon neki egy-két keserű élményt és beépített lassítót. Az optimális hozzáállás szerintem az, amikor valaki következetesen el akar menni a határig, és ki akarja azt tolni a rendszeres gyakorlásában. Néha könnyebb az elménket odatenni, néha sokkal nehezebb. Néha repülünk a vinyászában, és játszva kivágjuk a pózokat, néha pedig úgy érezzük magunkat, mint az uszály-vontatók a "Zúg a Volga" című dalban. 


Nekem is ez volt az érzésem például a mai gyakorlásom közben. Azt mondják, nem mehet a mennyekbe az ember anélkül, hogy a poklot meg ne látta volna, akár csak egy pillanatra. Na jó, ez drámai túlzás, de vannak olyan napok, amikor úgy érzed, hogy ennyire csapnivaló már évek óta nem volt a gyakorlásod. És itt rejlik a kihívás, mert tovább kell menni, és nem szabad feladni, és ilyenkor még jobban koncentrálni kell az elmét, amikor bárhol máshol ezerszer szívesebben lenne, mint a matracon. 


A győzelem vagy vereség a legtöbbször a fejben dől el, mert ha nem adod fel, akkor csak nyerhetsz, mindegy, hogy mi a külsőleg látható eredmény. Ha viszont feladod, akkor minden kártyavárként omlik össze, mert elveszítetted az elme egyhegyűségét, vagy az arra való törekvés folyamatosságát. A komoly jógi tehát keresi a kihívásokat, és önként nyomás alá helyezi magát. A szénből is csak a nyomás hatására lesz gyémánt, a gabonaszemet is össze kell zúzni, hogy táplálék váljék belőle. a virágot pedig szét kell morzsolni, meg kell főzni, és le kell párolni az elbűvölő illatanyagát, ha be akarjuk szippantani.


Ha pedig megtanuljuk kitárni magunkat a nehézségek előtt, és a szabad akaratunkat az akadályok legyőzésére használni a megfutamodás helyett, akkor a határok egyszer elolvadnak, és eljutunk abba az állapotba, amikor úgy érezzük, hogy már nem kell semmit sem elérnünk, mert megérkeztünk. Az út véget ért, és mégis folytatódik, de már nem valahonnan valahová tartunk, hanem eggyé vált az út és a cél. Nem kell aggódni, sohasem lesz könnyű, de a lényeg abban van, hogy az ember frusztrált és depressziós lesz-e a kihívásoktól, vagy pedig felvillanyozódik és izzani kezd, mint egy szupernova. Addig is lélegezzünk mélyeket, és lazuljunk bele az igazításba. Van, amikor nem kell semmi mást tenned, csak befogadnod azt, ami jön, és néha ez a legnehezebb. Amikor sikerült szétzúzni az egót, akkor jön a boldogság.