A nagyság belülről fakad

Újra és újra ugyanarra a következtetésre jutok: A jóga gyakorlásának első (és tulajdonképpen egyetlen) feltétele az őszinte szándék arra, hogy csinálni akarjuk. A motiváció tulajdonképpen mindegy, mert az úgyis változhat menet közben. A fizikai állapot, a képességek szintén jelentőségüket veszítik, mivel itt az én átváltozása van a középpontban. 
Önmagunk személyiségének azon aspektusait ismerjük meg a jóga gyakorlása közben, amelyekkel ezidáig még nem voltunk kapcsolatban, és ezáltal nem is tudtunk elkezdeni dolgozni azok csiszolásán. 


A vezéregyéniségek általában sikeresek abban, amit csinálnak, viszont ezzel párhuzamosan egó-problémákkal küszködnek. Abban a pillanatban, amikor bekerülnek egy közösségbe, ahol nem ők vannak a középpontban, úrrá lesz rajtuk a frusztráció, mert úgy érzik, hogy nem képesek hasznos módon közreműködni. Én magam is sokszor megéltem ezt az érzést, és az évek során megtanultam szembenézni vele, analizálni, és átértékelni a saját magamról alkotott képet. Négyéves kislányomon is érzékelni szoktam ezt: amint megjelenünk az óvoda ajtajában, és meglátja, hogy a gyerekek önfeledten játszanak, bevágja a durcát, és meg se hajlandó mozdulni. Jó darabig eltart, amíg fel tud oldódni a közösségben, anélkül, hogy övé lenne a pillanatnyi főszerep.


A jóga, és ezen belül a közös gyakorlás vagy óra-látogatás szintúgy lehetőséget ad erre. Egy oktató nagyon természetesen érzi magát, amikor belép egy terembe, és elkezdi az órát vezetni, mivel olyankor ő a főnök, és az történik, amit ő akar. A pránáját, a befolyását mindenkire ki tudja terjeszteni. De amikor ugyanez az oktató tanulóként lép be egy terembe, és aláveti magát egy másik oktató akaratának, akkor megkezdődik az egó finom aspektusainak csiszolása, és az alázatos gyakorlás közben kapcsolatba tud kerülni az igazi nagysággal, ami mindannyiunk önvalóján belül van. 


Isten ugyanis mindannyiunk szívében jelen van, és az igazi jógi feladata az, hogy megtalálta ezt a szívében lakozó kincset, a Paramátmát, és az egó szintjéről felemelkedjen a valódi önvaló helyzetébe, amikor is Isten jelentéktelen szolgájának tekinti önmagát. Éppen ezért szeretem hangsúlyozni azt, hogy az oktatóknak rendszeresen járniuk kell mások óráira, és megmerítkezni az egyszerű, alázatos gyakorlás tanítványi szerepkörében.


Ugyanezen okból szeretem a csoport-dinamikát, amikor minél több ember gyűlik össze ugyanazzal a céllal, és együtt lélegeznek, együtt vinyászáznak, erőt merítve egymás lelkesedéséből. A legfontosabb a lelkesedés. Ha a melletted lévő zokszó nélkül izad és küzd, akkor te is elhiszed, hogy itt nem valamiféle extra szivatásról van szó, hanem egy értelmes cél eléréséért küzdünk mindannyian, önként. 


Hétfőn egy lány tévedt be a hét órai astangára, aki amúgy Agnira szokott járni. Éreztem is, hogy elvétette az órarendet, amikor értetlen pillantással nyúlt a mantrát tartalmazó papírért. De azért zokszó nélkül végigküzdötte, csak a hídnál kérdezte meg a mellette levőket óvatosan, hogy "Sok van még?" Ez a jógás eltökéltség! Eszébe se jutott, hogy kimenjen. Bárki kibír egy astangát, ha az elméjét rászánta, hogy végigcsinálja.


Az ellenpéldával tegnap találkoztam. Felhívtak, hogy két srác jönne forgatni az órára, akik egy videblogot csinálnak. A történet főszereplője egy Bori nevű lány, és azt fogják lefilmezni, ahogy én óra közben nyaggatom. Nosza, rajtam nem múlik. Be is állt a lány a tizennyolc másik lelkes astangás közé a teremben. Nem illik ilyet mondani, és őszintén szólva életemben az első alkalom volt, amikor olyan emberrel találkoztam, akire azt mondom, hogy semmi köze a jógához, vagyis annyira nem volt lelkes a dologra, hogy szinte sajnáltam, hogy ott van. Tétován megcsinálta az első pár napüdvözletet. Nem is azzal volt a baj, hogy merev volt, meg púpos volt a háta, hanem azzal, hogy az arcán is látszott, a háta közepére nem kívánta ezt az egészet. 


Öt perc után le is állt, a srác meg ösztökélte a napüdvözlet B-nél. Hogy csinálja már azt is, legyen mit venni. Egyet kierőltetett magából, majd újabb tíz percre leült a szőnyegre. Közben a többiek shaolni-szerzeteseket meghazudtoló elszántsággal tolták a Darth Vader-légzést és az előre-hátra ugrásokat. Na, végigszenvedtük még az előrehajlításokat, meg a trikónászanát. Mindegyikben igazítottam, hogy legyen mit venni, ő meg kierőltetett magából egy-két erőtlen kiáltást, de még a szenvedése sem volt őszinte, mert kábé olyan volt, mint egy ronybaba a kezeim között. Hát ebből se lesz Oscar-díjas alkotás, mondtam magamban. Még a színészeknek is összeszorított foggal kell küszködniük, ha valami érzelmet ki akarnak csikarni a nézőkből. Közben minduntalan odakérdezett a srácnak: "Elég má, vagy még ezt is???" 


Húsz perccel az órakezdés után kinn is voltak az ajtón, kíváncsi leszek, mit hoznak majd ki ebből. Az lepne meg a legjobban ha még egyszer találkoznék ezzel a lánnyal órán. Ennyi. Mi meg folytattuk a gyakorlást lelkesen. Szerencsére akik órára jönnek, önszántukból teszik, ezért általában nem kell őket annyit noszogatni. Ha már megtetted az erőfeszítést, hogy elvonszolod magad a stúdióig, a nehezén túl vagy. A többi az csak ajándék.