A valódi szabadság

Még néhány idézet Gergőtől a guruk életvitelével kapcsolatban folytatott párbeszédünkből, és a reflexióim:

"A szabadság azt jelenti, hogy megérted a világ illúzió természetét és nem azonosulsz az énnel (vidjá=helyes tudás, a brahmannal, mint egyetlen valós létezővel való azonosság tudása) - a guru feladata ennek a megértésnek a segítése és nem valamiféle életvitel megtanítása, ami csak tovább erősíti a tévhiteket és ezzel az egót (avidjá=téves tudás, minden, ami nem vidjá). Ez jól megfigyelhető azoknál, akik különféle magas erkölcsi normák és szabályok szerint élnek, és ezért magasabbrendűnek, fejlettebbnek gondolják magukat a többi embernél - ez nem jó másra, minthogy az én egy új formában tovább erősödhessen"

Mielőtt a felszabadulásról (muktiról vagy móksáról) beszélünk, érdemes megérteni egy kicsit, hogy mi alól is akarunk felszabadulni. A Bhagavad-gítá tanítása szerint az örök és transzcendentális lélek az egyéni érzékkielégítésre irányuló vágyai miatt esik le az anyagi világba és kerül az anyagi kötőerők (gunák) hatása alá. A három guna a tamasz (sötétség, tudatlanság), radzsasz (szenvedély) és a szattva (jóság). Érthetően a tamasz dominanciája esetén a legnehezebb tudáshoz jutni, a radzsasz hatása alatt van elméleti tudásod, de nem tudod alkalmazni, mert ragaszkodsz, nem vagy elkülönült. A szattva is megköt, de mégis ezt tartják a legkedvezőbbnek a spirituális fejlődéshez, mert lehetőséget ad a tudás megszerzésére és alkalmazására is. 


Ahhoz, hogy a szattvát erősítsük az életünkben, Patandzsali adott öt jámát és öt nijámát, vagyis az erkölcsi elvekkel, az életmóddal, és kifejezetten a szabályok bevezetésével készíti elő a jelöltet a további jógagyakorlatokra. Gergő szereti kétélűen használni a dolgokat, például amikor Patandzsalira hivatkoztam, a következőképpen próbálta az érvemet semmissé tenni:

"Ki állítja magáról, hogy pontosan érti, mit és miért írt Patandzsali? A példamutatás mögött pedig nincs-e ott az a háttérgondolat, hogy én fejlődök, jobb vagyok, mint ti, ezért példát mutatok nektek? Mi más ez, mint az én megdicsőülése?" 

A jógát gyakorló feladata szerintem, hogy próbálja megérteni Patandzsali és az előző mesterek tanításait, méghozzá a saját mestere irányítása alatt, ha kétségei támadnak. Ha elvetjük az emberi értelem azon képességét, hogy megértse a szentiratokat, akkor maguknak a szentiratoknak a célját vetjük el, vagyis Gergő állítása szerint Patandzsali tök fölöslegesen dolgozott, mivel ő maga sem hitt abban, hogy valaha valaki meg fogja érteni a szútráit. Ez az álláspont inkább a násztikához közelít, amit a buddhitsák képviselnek, mivel ők nem hisznek a Védák és a védikus hagyomány szentiratainak tévedhetetlen mivoltában (amit a korábbi blogbejegyzésemben fejtegettem.) 

Úgy érzékelem, hogy Gergő állításai mögött valamiféle mániákus félelem bújik meg az én-től, mert az egyéniség bármiféle megnyilvánulását automatikusan azonosnak tekinti az egóval, a büszkeséggel, azzal, hogy a bizonyos elveket követő emberek szükségképpen magasabbrendűnek fogják tartani önmagukat másoknál. Én nem ezt tapasztaltam, hanem az ellenkezőjét, a lelkileg valóban fejlett emberek általában példa nélküli alázatról tesznek tanúbizonyságot. Mindazonáltal nem hiszem, hogy érdemes lenne a kétélű érvek pengéje alatt teljesen felaprítani a vivékát, vagyis a megkülönböztető-képességet. Még a relatív világban is vannak különbségek, magasabb- és alacsonyabbrendű dolgok, az abszolút szinten pedig a hierarchia is abszolút.

Tanulmányaim alapján azt mondhatom, hogy a "minden egy" filozófiája a spirituális megvalósítás nagyon is óvodás szintjét jelenti, és a legtöbb esetben több a kára, mint a haszna, mert az emberek hiába mondják, hogy minden illúzió, még mindig annak a hatása alatt maradnak, viszont azon belül is lemondanak a lépcsőfokokon való lépegetés lehetőségéről, mert ugye "minden út ugyanoda vezet". Tipikus példa, hogy Patandzsalinál maradjunk, amikor valaki azt gondolja, hogy mindenféle előkészület nélkül csak úgy le tud ülni és meditálni tud, ugyanakkor a "haladó" ászanákra meg azt mondja, hogy nincs értelme velük foglalkozni, mert nincs semmiféle hatásuk. Szerintem még mindig könnyebb elérni a sikert a leghaladóbb ászanák gyakorlásában, mint a pránájámában, vagy a dhjánában. Ugyanakkor egy komoly ászana-gyakorlás jó segítség lehet az elme fegyelmezésében is. Persze erre ismét elő lehet hozakodni azzal a kétélű dumával, hogy ha valaki akrobatikus ászanákat tud bemutatni, annak bizonyára felhőkarcoló méretűre duzzad tőle az egója is, és minden más jógásnál magasabb szintűnek fogja gondolni magát, de én nem osztom ezt a nézetet.

Itt van például Dharma Mittra. Még most is, 70 évesen is  megcsinál olyan ászanákat, amikre nekem még jó pár évet kell gyakorolnom, ugyanakkor szerintem teljesen alázatos emberkéről van szó. Ha valaki megérti az én valódi, spirituális természetét, akkor megszűnik a félelme az én-től, és ugyanakkor mentes marad az egó befolyásától  és egy alázatos szent lesz belőle.