Na ez az első pont meggondolandó. Az Upanisadok definíciója szerint a feltételekhez kötött élőlény négyféle tökéletlenségnek van kitéve: 1) bhrama - illúzióban van, vagyis nincs tudatában tényleges lelki természetének; 2) káranápátava - vagyis tökéletlenek az érzékszervei; 3) pramáda - az előbbiek miatt hajlamos a tévedésre; 4) vipralipszá - mindezek következtében hajlamos a csalásra, vagyis, hogy másokat becsapjon. A fentiek fényében igaz az állítás, hogy mindannyian csalók vagyunk, legfeljebb egyesek beismerik ezt, míg mások nem. A guru ugyanakkor elvileg az a személy, aki már megvalósította önnön transzcendentális természetét, és ezáltal felülemelkedett e négyféle tökéletlenségen.
Ha viszont ez esetleg nem sikerült neki maradéktalanul, és főleg letér az előző mesterek által kijelölt útról, akkor már nyugodtan csalónak nevezhetjük. Úgyhogy nem kell feltétlenül felkapni a vizet minden alkalommal, amikor csalót kiáltok, mert nem személyes sértésnek szánom, csak a fenti filozófiai fejtegetés folyományának. A guru-kultuszról szerintem akkor beszélhetünk, ha a tanítványoknak nincs eléggé érett elképzelésük a guru személyéről és feladatköréről.
"Krisnás vagyok, nem tagadom, bocsánat, hogy élek" - prafrazizálhatnám (juj de szép szó :-)) Nagy Ferót. És ebből nyilván következnek bizonyos dolgok, amelyeket mások vagy elfogadnak, vagy nem, de ez van. A Krisna-tudatban elég világos képet kaptam arról, hogy mi a guru fogalma, és kit lehet hiteles gurunak tekinteni. Először is a guru Krisna, vagyis Isten képviselője és szolgája is egyben. Az első félrevezető állítás, amikor csalót kiáltok, az, ha a guru Istennek gondolja magát, és annak megfelelő imádatot vár el a tanítványoktól. A guru tehát Krisnát képviseli, és az a feladata, hogy felébressze a tanítvány szívében szendergő szeretetet Krisna iránt. Ugyanakkor ezt egy tanítványi láncolat képviselőjeként teszi, vagyis önnön mesterét is képviseli egyidejűleg. Ezért nem válhat méltatlanná az előző mesterek tanításához és példájához.
A guru a szavaival és a példájával is tanít, és szerintem a kettő nem választható el egymástól. Tehát nem elég, ha szép és titokzatos szavakat mond, amitől aha-érzésünk támad, de emellett botrányos életet él. A guru-kultusz pedig szerintem az a dolog, amikor a gurunak vagy a tanítványoknak (vagy esetleg mindkettőnek) hamis elvárásaik vannak egymással szemben. A guru azt várja, hogy istenként imádják, miközben a tanítvány azt várja, hogy a guru természetfeletti, isteni személyként csodákat tegyen és egy érintéssel szabadítsa meg a tanítványt az illúziótól vagy a bűnös tettei visszahatásától.
Néhány idézet Gergőtől a fenti eszmecseréből: "az is nagy baj, ha nem mered kiadni a kontrollt a kezedből... vannak dolgok, amik csak mester-tanítvány közti bizalmi viszonyban sajátíthatóak el";
"az advaita szerint a tanítvány megszabadulás utáni vágya hozza létre a mester-tanítvány viszonyt, tehát önmagában senki sem guru, és a guru is csak a tanítvány számára az";
illetve:
"a guru nem feltétlenül jelent szentéletű embert, sőt, miért kötne bármilyen szabály valakit, aki szabad? persze attól, hogy nem tartja a be a szabályokat, még nem lesz szabad"
Való igaz, abban én is egyetértek, hogy a guru-kultusz egyik megnyilvánulási formája az, hogy gyenge emberek egy általuk biztos pontnak vélt személyre bízzák az életüket, a hétköznapi döntéseiket, ezzel ledobva a vállukról a felelősséget a saját életükre. Az ilyen mentalitás még egy olyan gurunak is nehézséget okozhat, aki tisztességes szándékú, ha viszont a guru vissza akar élni a pozíciójával, akkor az ilyen befolyásolható tanítványokat tudja a legkönnyebben manipulálni. Ugyanakkor az is probléma lehet, ha a törekvő személy túlzottan önálló és magabiztos, mert nem lesz képes átadni magát a gurunak és segítséget elfogadni tőle. A bizalom jelentőségét jógaóra közben is tapasztaljuk, mert ha a gyakorló állandóan felülbírálja az oktató iránymutatásást, akkor önnön fejlődését akadályozza meg.
Az Advaita és a vaisnava filozófia évezredek óta szöges ellentétben áll egymással néhány ponton, de erről majd később értekezem. Az egyik ilyen nézetkülönbség pontosan a guru szerepkörét illeti. A vaisnava filozófia szerint örök lelki lények vagyunk, és a guru és tanítvány közötti kapcsolat a tanítvány felszabadulása után is folytatódik, mivel a felszabadulás magasabb formája a személyes szeretetteljes kapcsolat kialakítása Krisnával. E viszonyban a guru a lelki tökéletesség szintjén is, örökké vezeti a tanítványt.
Az advaita ezzel szemben a megszabadulás céljaként az Abszolút Brahmanba olvadást jelöli meg, ahol gyakorlati értelemben véve a felszabadult tanítvány és guru is "egybeolvad", vagyis a kapcsolat érdemében megszűnik. Számomra ez túl szimplisztikus és egoisztikus megközelítés: használom a gurut, amíg szükségem van rá, azután pedig eldobom, mert most már én vagyok a guru.
A fenti megfogalmazásból természetesen deriválható lenne Gergő következtetése, hogy a gurunak nem kell feltétlenül szentéletűnek lennie, esetleg úgyis kiszolgálhatja a cél elérését. Való igaz, hogy a felszabadult személyeket nem kötik a szabályok, viszont ők önként (a szabályok kényszerítő erejének szükséglete nélkül) is követik a szentéletűség szabályait. Többek között azért, hogy példát adjanak a még nem felszabadult személyeknek. Ellenkező esetben ugyanis még inkább felbátorodnának a kóklerek, és természetesen a rossz példát utánoznák.
Krisna saját maga is azt mondja, hogy még ő is az előírt kötelességeinek megfelelően cselekszik, bár őt, mint Istent, nem köti semmilyen törvény. Ugyanis ha nem tenné, akkor az egész világ romba dőlne, és anarchiába fulladna. Lehet, hogy egyes guruk szabados hozzáállását a nemi élethez éppen Krisnának a gópíkhoz fűződő félreértelmezett kapcsolata inspirálta. De, amint korábban említettük, a guru nem Krisna, ezért nincs feljogosítva arra, hogy Krisnát utánozza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése