Gyakorlás és oktatás - válaszok

A minap Vajrayogi dörgedelmes kommentet fűzött a Gyakorlat teszi a mestert című bejegyzésemhez. Nos, a komment olyannyira tömény, illetve annyi, megosztásra érdemesnek talált gondolatot vetett fel bennem, hogy úgy éreztem, érdemes több részletben válaszolni rájuk, tehát ezekre fogok sort keríteni a következő napokban. A komment első része:

"Néhány észrevétel, persze ez szigorúan csak az én véleményem, és még ha nyersnek vagy bántónak hat is, leírnám.

A jógaoktató feladata – feltéve persze, hogy nemcsak egy fitnesztrendnek tekinti a jógát - alapvetően az, hogy eljuttassa a tanítványát a Jóga-szútrákban leírt tudatállapot megtapasztalásához. Az ászana ehhez csak egy eszköz, nem pedig olyan dolog, amit öncélúan gyakorolni kell. Ha valaki ezt megtapasztalta, és el tudja érni, át tudja adni a tanítványainak, akkor olyan mindegy, hogy ő maga pránajámát vagy ászanát vagy karma jógát stb. gyakorol (vagy hogy gyakorol-e egyáltalán a szó általunk használt értelmében). Azt viszont nagyon furcsának tartom, hogy a fényképen bájos mosollyal ölelgeted az illető úriembert, aztán a háta mögött ellenőrizetlen pletykákat közölsz tényként a magánéletéről, majd nyíltan lecsalózod. De hát te tudod. :))"

Hát lehet, hogy valamilyen szinten bántónak hat, mégsem érzem azt, hogy csupán a kötekedési vágy vezérelné soraidat. Úgy érzem, mögötte van a megértés vágya, amihez számodra és számomra is más út vezethet. A Jóga-szútrákban leírt tudatállapot, a szamádhi eléréséhez sokféle eszközt, módszert említ maga Patandzsali is. Tudvalevő, hogy az ő idejében, illetve egészen a Hatha-jóga-pradípiká keletkezéséig a meditácót tekintették a jóga elsődleges céljának és eszközének is egyben, és az ászanát csupán olyan eszköznek tartották, ami által az emberek megtanulnak helyesen ülni.

Tudjuk azonban, hogy manapság az emberek életmódja annyira eltér a természetestől, és annyira mozgáshiányosak, hogy a testükbe számos betegség és méreganyag befészkeli magát, és a beteg test nagy akadály az elme zavartalan koncentrációjában. A hatha-jóga gyakorlásában azonban az ászana kiemeltebb jelentőséggel bír, mint mondjuk a rádzsa- vagy bhakti-jógában. A Hatha-jóga pradípiká (1.19.) szerint az ászana gyakorlásának célja az, hogy szilárddá váljunk a pózokban, egészségre és könnyed (értsd: nem túlsúlyos) testre tegyünk szert. A Gheranda szamhitá szerint a jóga első lépcsőfokának gyakorlása az Abszolút Igazság megismeréséhez vezet. Azt is mondja, hogy a testet ellenállóvá kell égetni a jóga gyakorlása által, hogy megerősítsük és megtisztítsuk.

Tudvalevőleg én Krisna-hívő vagyok, tehát ha önmegvalósításról beszélünk, akkor egyértelműen a bhakti-jógát és a mantra-meditációt javaslom. Ha viszont egészségről beszélünk, akkor az ászanát nemigen lehet megkerülni.

Éppen ezért én nem hanyagolnám el az ászana gyakorlását, akármilyen fejlett spirituális tudatállapotban van is valaki. Van, aki azért gyakorol, mert szüksége van rá, van, aki pedig azért, hogy másoknak példát mutasson. Ha a fejlett jógik abbahagynák a gyakorlást, akkor a kezdők is hamar elképzelnék, hogy ők fejlettek, és ők is abbahagyhatják. De szerintem a legőszintébb dolog, hogy azt tanítja az ember, amit gyakorol. Ha az ászanát tanítja, akkor gyakorolja azt (is), ha a pránájámát, akkor azt, ha a meditációt, akkor azt. Iyengar is mindig azt mondta, hogy a gyakorlás alázatossá teszi az embert. Ha abbahagyod a gyakorlást, akkor az elme elkezd intellektualizálni (magyarul okoskodni), mert igazából már csak gondolati kapcsolatban marad a gyakorlással. És minél kevesebb a kapcsolatod a gyakorlással, annál fejlettebbnek kezded gondolni magad, mert az egó beltölti a rendelkezésre álló űrt :-).

Viszont az, aki minden nap gyakorol, az ezt lélegzi ki magából, együtt lélegzik a tanulókkal, együtt ver a szívük, és megérti, hogy min mennek keresztül. Én azzal sem értek egyet, ha az oktató nem mutatja az ászanákat az órán, csak dirigál. Ilyenkor a tanulóban egyből felmerül a kérdés: "ha olyan jó dolog, amit csinálunk, akkor a tanár miért nem csinálja, vagy miért nem tudja megcsinálni?" Így elég nehéz hitelesnek maradni. Persze okos dolgokat szinte bárki tud mondani, és főleg érthetetlen, titokzatos mondatokat össze lehet dobni, amitől marhe ezoterikusnak tűnsz a tanulók szemében.

Azt nem tudom, kire gondoltál, akit bájos mosollyal ölelgettem, mert Pattabhival nem találkoztam, csak Manjuval. Ő pedig gyakorol, mondjuk csak napi 40 percet, de azért még jó kondiban van 66 évesen. Mellette pránajámát nyom és mantra-éneklést. És ha rendesen végigolvastad a fenti bejegyzéshez fűzött kommenteket, én azért értékeltem mindkettejük munkáját, mert meg kellett küzdeniük azért, amit elértek. A motiváció és az elért anyagi javakhoz való ragaszkodás az már más kérdés. Erre tényleg nem vállalkozom, hogy a külsőségek alapján eldöntsem, vannak helyettem elegen, akik megteszik.

De ha valaki kifogásolha Manju Porsche-jét vagy úszómedencés házát, esetleg Pattabhi földbirtokait vagy Sharath bankszámláját, annak a saját érdekében azt javaslom, először önmagába nézzen, és elemezze, nem az irigység hajtja-e a felháborodását? Ha ő rendelkezne mindezekkel a dolgokkal, mennyire ragaszkodna hozzájuk? Minden helyeztből érdemes a legtöbbet kihozni saját fejlődésünk érdekében, mert az az elsődleges felelősségünk. Önmegvalósítás valaki-más-megvalósítás helyett. Ja és mellékanyarintok egy aranyfukszos képet a Klánról, remélem tetszik!