Bővérű Swamik

A minap  a Facebook-on nagy párbeszéd (ha úgy tetszik, vita) kerekedett egy linkből, amit Németh Gergő töltött fel. A link a "Szobrot a szélhámosnak?" című cikkre mutat, amelyben a szerző azt taglalja, hogy a Budapesti Városképvédelmi Bizottság simán megszavazta Shri Chinmoy szobrának felállítását a Gellért-hegyen, holott tudvalevőleg a gurut szexuális botrányok övezték, illetve a súlyemelő-mutatványai során is többször csalt. Nos, nem vállalkozom arra, hogy állást foglaljak a vádak igazát illetően, maradjunk annyiban, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A Wikipedia cikke szerint több női tanítványa is megvádolta azzal, hogy gyereket nemzett neki, majd abortuszra utasította. Persze a mester ezt tagadta, arra hivatkozva, hogy ő egész életében cölibátusban élt. 


Állapodjunk meg abban is, hogy a jelenségről általánosságban beszélünk, mivel a legtöbb példa esetében nem bizonyítható megdönthetetlenül a tiltott szexuális kapcsolat ténye. Ugyanis a linkre az első reakcióm a következő volt: "Nahát, ha ebbe belekezdenék, egész sorozatot írhatnék: Osho, Swami Rama, Sai Baba, satöbbi satöbbi. Van kínálat rendesen. A legtöbb gurunak nehéz ellenállnia a lába előtt heverő gazdagságnak és tanítványoknak, ami persze azt bizonyítja sajnos, hogy nem felszabadult személyek."

Hirtelen ez a három jutott eszembe, akiket ilyesmivel vádoltak, de ha keresgélnék, biztosan találnék még vagy pár tucatot. A reakciók voltak érdekesek, mert egyesek nem is tartották furcsának, hogy egy swami nemi életet él a tanítványaival, mások feleségeivel, és törvénytelen gyerekeket nemz (akik utána természetesen jogot formálnak a busás örökségre). Én most nem is annyira filozófiai megközelítésből tárgyalnám a dolgot, hanem inkább az erkölcsi és társadalmi vetületét vizsgálnám ebben a bejegyzésben. 


A párbeszéd később fontos filozófiai kérdésekre is kikanyarodott, de azokat majd más bejegyzésekben részletezzük. Néha hajlamosak vagyunk kiragadni a jógát és az indiai spirituális hagyományokat abból a kulturális és társadalmi miliőből, ahol létrejött. Szerintem ez ne mindig célravezető, mert ha spirituálisnak tekintjük a védikus kultúrát, akkor azt is el kellene fogadni, hogy azok az erkölcsi elvek, amelyeket ez a társadalom előtérbe helyez, a spirituális fejlődés alapköveiként szolgálnak.

Való igaz, hogy a 60-as évek hippi-mozgalmának számos vetülete is összekapcsolható az indiai kultúrával (például a kábítószer-használat, a szabad szerelem, a természettel való eggyüttélés), ám ezek a megnyilvánulások az indiai társadalmon belül is elsődlegesen a nágababák életmódját jellemzik, akik abban a kultúrában is kirekesztett státuszban voltak. Nem nehéz meglátni, hogy miért. Az ilyen gyakorlatok jelentősen szétzilálják a társadalom alapintézményét, a családot, és gyakorlatilag lehetetlenné teszik a gyakorlók erkölcsi és törvényi szabályozását.


Osho példáját kiragadva, azokat a "meditációs" gyakorlatokat, amelyeket ő a híveinek előirányzott, az indiai társadalom nem igazán tolerálta, majd később az amerikai sem. A védikus kultúra gyakorlatilag ugyanazokra az elvekre épül, mint a világ bármely vallásos kultúrája. A szexualitást elsődlegesen a házasságon belülre és a gyermeknemzés céljaira korlátozza. Az igaz, hogy mindig is volt prostitúció az indiai társadalomban (is), de nyilván az ember azt várja el, hogy a spirituálisan érett tagok nem ilyen módon elégítik ki szexuális késztetéseiket. Ugyanakkor a cölibátusnak is nagy hagyománya van minden kultúrában. A nemi életről való önkéntes lemondásért cserébe a gyakorló nagy lelki erőre tesz szert, nem csak a hinduizmusban, hanem akár a kereszténységben, a buddhizmusban, de még a sámán-kultuszban is. 


A Védák előírásainak megfelelően a spirituális aspiránsok kétféle családi állapotban lehetnek: vagy családosok, vagy pedig lemondott szerzetesek (swamik). A szannyásza fogadalom azt jelenti, hogy a gyakorló lemond a világi hívságokról és élvezetekről, elsősorban a szexuális életről. Az indiai társadalomban tehát logikus dolog az, hogy ha a Swami nevet viseled, akkor képes vagy uralkodni az érzékeid fölött, és nem esel áldozatul a női tanítványok hódolatának. Aki mégis leesik, azt bukott swaminak, vantaszinak titulálják. A vantaszi azt jelenti: "aki a saját hányadékát eszi". Mivel egyszer már lemondott a nemi életről és az élevezetekről, alacsonyrendűnek találva azokat, ha utána visszatér hozzá, azt egy degradációs folyamatnak tekintik. 


Természetesen a gurusággal járó elismerésről és hatalomról nehéz lemondani, ezért érthető, ha egy swami, ahelyett, hogy nyilvánosan bejelentené bukását, és lemondana posztjáról, inkább megideologizálja tettét saját maga és áldozatai számára, vagy pedig eltitkolja és valamilyen érzelmi módszerekkel rábírja őket az eset(ek) titokban tartására. Az élet eseményeit sokszor könnyebb az értékrendünk megváltoztatásával más megítélésbe helyezni, mint ragaszkodni egy konzisztens értékrendhez, és mindig annak megfelelően cselekedni.  


Mivel a nyugati társadalom már jó ideje elkanyarodott a spiritualitástól, az emberek itt általában nem összefüggésében kezelik a szexualitás, a család és a gyermeknemzés kérdéskörét. Ennek megfelelően egy szabados "swami" itt még simán el tudja adni magát, némi spirituálisan hangzó maszlagot legyártva, és egy kis tantrikus mellékízt keverve hozzá. Ismét Oshót ragadnám ki élénk példaként, aki odáig tolta a határokat, hogy egyenesen csalónak nevezte azokat, akik "mesterségesen" korlátozzák a szexuális késztetéseiket, sőt, a    nemi élet és az Istenszeretet közé egyenlőségjelet tett, illetve azt állította, hogy az elme az orgazmus állapotában szamádhiba merül. Mint látjuk, terve sikerrel járt, mert sorozatos botrányai ellenére, még ma is százezerszámra olvassák a könyveit, és járnak a Pune-i Osho meditációs központba. Óda az igénytelenségnek!


A mai bejegyzés lezárásaképpen, az, hogy valakinek sok millió követője van (ami Indiában nem ritkaság), még nem elegendő ahhoz, hogy bizonyítsa az illető hitelességét spirituális szempontból. Sok esetben inkább éppen hogy a tanítványok igénytelenségét bizonyítja ez, és a guru érzékét ahhoz, hogy kiszolgálja a követők alantas ösztöneit, és a spiritualitás szentségébe emelve legitimizálja azokat. Az ostobák berontanak oda, ahová az angyalok félnek bemenni.