Nekünk sikerült négy felé elindulni a kis Suzukival, és egész jó tempóban végig is tudtunk jönni, a nagyobb dugókat megelőzve. 11 felé már ott voltunk Pulában, csak Bogyóék és Mikiék előztek meg, akik előző este indultak Magyarhonból. Illetve a három Kata, akik az Orangeways járattal érkeztek.
A többi autó még valahol ott csalinkázott az autópályán Letenye és Rijeka között, viszont az összes cuccom a másik kocsiban volt, amivel a feleségem és kislányom is jöttek. Úgyhogy egyszál gatyámban azon nyomban lenn termettem a parton, és jól meg is mártóztam a tiszta vízű, jó sós Adriai-tengerben. Az első két fürdésre kicsit hidegnek tűnt, de harmadikra már OK volt.
Közben szépen le is égtem, pedig nyomattam magamra a faktort. Így jár az, aki telhetetlen, és azonnal barna akar lenni, és délidőben napozik, miközben tejfölszínű germán bőre van. A délután folyamán befutott a csapat maradék része is, ami vagy öt kocsit jelent. A pech csak az volt, hogy éppen akkor kerekedtünk fel megtartani a tábor nyitó jógaóráját a parton. Az öböl, ahol jógázunk, kábé húszperces sétára van a szállástól, és Gyuridas, a csapat helyismerettel és horvát nyelvtudással is megáldott összekötője már javában ott virított a parton. Ennek következtében az újonnan és frusztráltan érkezettek nem tudták elfoglalni a szállásukat. Én attól lettem frusztrált, hogy lóhalálában elő kellett kerítenem Gyurit, ő meg attól, hogy visszaparancsoltam a jógaóráról, amire már olyan jól rákészült.
Mi meg attól lettünk frusztráltak, hogy amikor Andi magától értetőtő stílusában elkezdte a Body Art-órát, kábé tíz perc múlva rájöttünk, hogy nulla állóképességünk van. Pedig jobbomon Extrémsport Miki, balomon Aikido Jani tolta. A háromperces lefelé néző kutya féllábbal a levegőben még a helyi vagány csávók érdeklődését is felkeltette, mert nem bírták elképzelni, mit nyögünk mi itt ezeken a könnyűnek látszó gyakorlatokon.
Aztán, amikor beálltak, és Andi gondosan kiszűrte a csalásra irányuló hajlamukat a gyakorlatokból, tíz perc múlva ők is feladták, és inkább elmentek csukafejesekkel villogni a helyi csajok előtt. Mi meg nyögtünk tovább a matracokon, olyannyira kétségbeesve a saját szerencsétlenségünkön, hogy még izzadni is elfelejtettünk. Janival káromkodva böködtük egymást, hogy nesze neked keménység, Andi szétdörgölt minket a matracon, mint egy csótányt. Az igaz kihívás nem abban rejlik, hogy az ember azzal villog, amit olyan jól begyakorolt, hanem abban, hogy miképpen képes alkalmazkodni egy váratlan helyzethez.
Ilyenkor éli meg az ember azt, hpgy igazából nem tud semmit, nem képes semmire, és valahol egy rettentő kellemes megkönnyebbülés, felszabadító érzés, amikor az egód hirtelen porszemnyi méretűre zsugorodik össze, és rájössz, hogy egy rakás szerencsétlenség vagy. Tavaly a jógatábor délutáni óráin én a háttérben gyakoroltam a 2-3. sorozatot, de most meginogtam, hogy ha még ez a pár alapgyakorlat sem megy, akkor nem kellene-e inkább alapozni a hét során?
Visszafelé úton eldöntöttük, hogy mindenkinek azt mondjuk: "Nagyon jó volt az óra, gyertek ti is a délutáni órákra!", és a mikor megérkeztük, farkaséhesen befaltuk Bogyó jó kis csípős szabdzsiját, meg a sárgadinnyéből álló gyümölcssalátát. Közben befutott az utolsó autó is, Katával és Lizával, úgyhogy holnap teljes létszámban kezdhetjük a reggeli órát. A csapat egy része még bement a városba lazulni meg fagyizni, hiába, a jógásoknak végtelen energiájuk van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése