Szkander

Előfordul, hogy a jógaoktató ellenállásba ütközik, vagyis az óra résztvevői nem hajlandók mindenben együttműködni vele. Ezt a dolgot két szempontból is megközelíthetjük. Egyrészt az oktató szempontjából, akinek ugye empatikusnak meg tapintatosnak kell lennie, és nem szabad erőltetnie a dolgokat. Nyilván az oktató lelkesedésében mindenkiből a maximumot szeretné kihozni, de ahogy korábban is mondtam, nem vagyunk benne a gyakorlók bőrében, nem érezzük 100%-ban azt, amit ők.

A közelmúltban két ilyen eset is szembeötlött, ugyanis nálam elég fegyelmezettek szoktak lenni az emberek, és eléggé befogadóak az erősebb igazításokra is. Az egyik a vasárnapi astanga órán történt, amikor az egyik gyakorlót a hídból akartam felsegíteni. Már a harmadik körnél járt, és nagyon az volt az elméjében, hogy végre sikerült neki háromszor önmagától felállnia a hídból. Erre én felhúztam az utolsóból, elrontva így Guinness-rekord-kísérletét. Ellökött, mint az olajbirkózásban szokták, és rám mordult: "Nem kértem!" Semmi gond, gondoltam magamban, majd rájön, hogy miről szól ez az egész.

A másik eset az egyik Agni-órán történt, amikor féllótuszban kellett volna előrehajolni ülve. Az egyik hölgyet próbáltam éppen rávenni a pózra, mikor kijelentette, hogy ő aztán ezt nem hajlandó megcsinálni, mert neki gyerekkori sérülések miatt merev a csípője. Persze nem árt tájékoztatni a tanárt a nyavalyáinkról, de utána érdemes rábízni a tanárra, hogy mit tart megfelelőnek az esetünkben. Közben arra is rájöttem, ahogy végigmentünk a többi gyakorlaton, hogy az Agni-sorozat nagyon jól előkészíti a csípők nyitását, és ha valaki csinálja, valószínűleg sokkal könnyebb lesz neki az Astangát elkezdeni gyakorolni.

Visszatérve a szkander-effektusra, mert így neveztem el magamban. Az egyéni esetektől vonatkoztassunk el egy kicsit, és általánosítsunk. A jógaoktató és a gyakorló kapcsolata egy bizalmi dolog. A gyakorló bízik benne, hogy az oktató a jó irányba vezeti, és nála jobban tudja, hogy neki mi a jó az adott pillanatban, vagy általánosságban. A szkander-effektus akkor lép fel, amikor a gyakorló át akarja venni az irányítást, és felülbírálja az oktató irányítását. Ezt esetenként meg lehet tenni, mert hát az ember alapvetően önmagát hiszi a cselekvőnek (ezt nevezzük hamis egónak), de egy idő múlva rá kell jönni, hogy a gyakorló egy eszköz, sőt az oktató is egy eszköz, a legjobb esetben átlátszó közvetítő közeg, és mindannyian alárendeljük magunkat a legfelsőbb erőnek, mert akkor történhetnek meg a csodák.

Sok fejlett jógástól hallottam már ezt, hogy át kell adnod magad a gyakorlásnak, nem szabad, hogy elvárásaid legyenek önmagaddal vagy az oktatóval szemben, és amikor le tudod tenni a cselekvő mentalitást, akkor elkezdenek történni a dolgok, méghozzá olyan dolgok, amiket elképzelhetetlennek tartottál. Persze az astangában van egyéni gyakorlás is, de oda is át kell vinni ezt a mentalitást, amit a tanár jelenlétében valamivel könnyebb elsajátítani.

Én eddigi tanáraimmal történő gyakorlás során nagyon hasznosnak találtam ennek a mentalitásnak a kultiválását. Ha villogni akartam a tanár előtt vagy mások előtt, akkor persze nem sikerültek a dolgok, de ha őszinte, nyílt szívvel mentem oda, hogy tanulni, fejlődni tudjak, akkor sok érdekes dolgot meg tudtak csinálni velem, mert hajlandó voltam eszköz lenni a kezükben. Úgyhogy érdemes tudatosítani, ha megjelenik bennünk a szkander-effektus, még ha nem is olyan szinten, hogy konkrétan nekifeszítjük az izmainkat a tanár igazításának, hanem csak olyan szinten, hogy például ellógjuk a vinyászákat, ha a tanár nem figyel oda. Ha már sikerült észrevenni, hogy mikor állunk ellen, akkor meg kell próbálni lassan összehangolódni a tanárral, és őszinte erőfeszítést tenni arra, hogy eszközzé váljunk a kezében, mert a jóga éppen ebben a tudatállapotban, és nem a felvett ászana külső formájában nyilvánul meg.