Sohasem késő

A mai blogbejegyzést egy idézettel kezdeném Bikram Choudhurytól, a jóga fengyerekétől, vagy fekete bárányától, kinek hogyan. A képen éppen az egyik Rolls-Royce-ára támaszkodva reklámozza a Teacher Trainingjét. Tény, hogy sok dologban nem értek egyet az öreggel, mivel roppant módon üzleties, nagyszájú, beszólogatós és dominánsan a külsőségekre helyezi a hangsúlyt, de azért sok mindent neki köszönhetek, például azt is, hogy elkezdtem melegben jógázni. Nade most maradjunk az idézetnél, amivel teljes mértékben egyetértek, és szolgáljon inspirációul mindazok számára, akik már elkezdtek jógázni, de abbahagyták, vagy még el se kezdtek, de már fontolgatják, vagy éppen akiknek esze ágában sem volt elkezdeni, csak éppen idetévedtek a blogomra.

"It's never too late, it's never too bad, you're never too old, you're never too sick to start once again from scratch" - vagyis: "Sohasem túl késő, sohasem esélytelen, sohasem vagy túl öreg, és sohasem vagy túl beteg ahhoz, hogy újrakezdd az elejéről."

Lassan négy éve oktatom az Agni-jógát, harmadik éve az Astangát, és sok mindenkivel találkoztam ezalatt az idő alatt, akik lelkesen elkezdték, aztán elmaradtak egy idő múlva. Néhányan közülük évek múlva visszatértek, volt, aki közben gyereket szült, volt aki csak lustizott, persze lehet, hogy olyanok is vannak, akik közben máshová járnak, vagy otthon gyakorolnak kőkeményen. De ha véletlenül te a "kihagytam egy pár évet" kategóriába tartozol, akkor ne légy rest, kezdd újra és tapasztald a kedvező hatásokat!

Én magam is az újrakezdő kategóriába tartozom, hiszen 18 éves koromban jógáztam egy évig, ami utána abbamaradt, és csak 33 évesen kezdtem újra, viszont amit azóta elértem, az eleve felülmúlta minden várakozásomat. Lehet, hogy objektíve nem lennék sokkal előrébb, ha az elmúlt húsz évben minden nap ászanáztam volna, mivel a folyamatos előrehaladáshoz lelkesedés, tűz szükséges, valamint a megfelelő oktatók és körülmények. Éppen ezért igaz az, hogy sohasem késő újrakezdeni, vagy akár elsőre belekezdeni, ha esetleg még nem jógáztál.

Természetesen az a legjobb, ha most már sohasem hagyod abba, mert a belső érettség, a jóga tudatra gyakorolt hatása a rendszeres gyakorlás során nyilvánul meg teljes mélységében, és ha az ember folyamatosan újrakezdi, akkor mindig el kell töltenie egy időszakot a visszaszokással. Az viszont igaz, hogy minden egyes újrakezdésnél ez egyre könnyebben fog menni, az embernek csak rá kell szánnia magát, hogy vegye elő a matracát, és kezdje újra!

Sokféle ok lehet, ami miatt abbahagyjuk a gyakorlást, de még fontosabb azokat az okokat sorra venni, amik miatt félünk újra belekezdeni. Én már nem veszem komolyan a kifogásokat, mert elég baj az, hogy aki kitalálta, az komolyan veszi, és egy embert ugye nem lehet meggyőzni a saját akarata ellenére. Ha egy, de akár egyvalaki is azzal keresett volna meg az elmúlt években, hogy "gyakorolni szeretnék, de ez meg ez van, segíts megoldani!" - akkor biztos, hogy tudtam volna segíteni, de amíg csak arról szólnak a kifogások, hogy valaki próbálja velem elhitetni, hogy mennyire komolyan veszi a jógát, de közben a kifogását komolyabban vette, addig nem tudok segíteni. Legyünk jógik, a szó igazi értelmében, és ne csak annak akarjunk látszani!

Egy jógit nem érdekel mások véleménye, hogy mások mit gondolnak róla, hogy mennyire tartják jónak vagy ügyesnek vagy fejlettnek vagy akárminek. A jógi magának gyakorol, és önmagában éli meg a forradalmat, a belső katarzist, a megvilágosodást, vagy nevezzük bárminek. Ha szerencsés a környezete, akkor velük is megoszt ebből valamennyit, de nem mások szemében akar valaminek látszani.

Szóval nézzük most az akadályokat, feltéve, hogy eldöntötted, hogy le akarod győzni őket. Amint belépsz a jógaterembe egy vagy két év kihagyás után, lehet, hogy egy-két ismerős arc rákérdez, hogy hol voltál eddig, de nem kötelező magyarázkodni. Mondhatod egyszerűen és őszintén: "Pazaroltam az időmet", és elkezdheted a gyakorlást. Pár hét múlva már téged is régi családtagként fognak kezelni, az új arcokról nem is beszélve, akik csak azt fogják észrevenni, hogy neked már van némi rutinod. Szóval ne foglalkozz azzal, hogy ki hogy fog rád nézni, ha megjelensz órán. A tanár is legfeljebb örülni fog (én legalábbis mindig örülni szoktam, ha visszatérő arcokat látok), és bíztatni fog, hogy minél többet gyere.

Van egy lány, aki évente kb. egyszer-kétszer szokott megjelenni az óráimon. Fantasztikusan hajlékony, mivel táncos, és ugyanakkor alázatos, nem gondolja semmi különlegesnek magát. Egyik alkalommal Utthita-haszta-pádángusthászanában igazítottam, és véletlenül elveszítette az egyensúlyát, és jól fejberúgott a sarkával, mivel jóval magasabb nálam. Óra után bocsánatot kért, én meg azt mondtam neki, hogy nyugodtan fejberúghat minden nap, csak jöjjön órára.

Mondhatnék most olyan idealiszikus dolgokat, hogy az a jó tanítvány, aki minden nap ott izzad a matracán az órámon, és zokszó nélkül tűr minden igazítást, sőt, nem lógja el a vinyászákat, amikor nem nézek oda, de igazából a tanár és a tanuló kapcsolatában nem ez a lényeg. A lényeg a motiváció. Ha a diák egyéni célokkal érkezik az órára, akkor amint azokat elérte, továbbáll, és ő maga lesz guru valahol. A kapcsolatnak többé-kevésbé vége. Én mindenképpen szeretném ezt elkerülni, vagyis remélem, soha nem fogom azt gondolni, hogy már nincs mit tanulnom a mestereimtől, mert most már én lettem a mester. Igazából abban a pillanatban képtelenné válnék arra, hogy bármi értékeset adjak másoknak.

Szóval akkor tekinthető egy kapcsolat ideálisnak, ha a tanuló szeretné megérteni azt a hozzáállást, ahogy a tanára a jógát gyakorolja, és arra törekszik, hogy ebben minél mélyebbre tudjon merülni. A tanárnak persze önzetlenül kell tudnia adni, mindenkinek azt, amire vágyik, amire szüksége van. Nehéz arra számítani, hogy egész életre szóló kapcsolatok fognak kialakulni egy oktató és a tanítványai között, pesze nem elképzelhetetlen. Addig is én mindenkinek adom azt, amit tudok, és lelkesedek, ha jöttök órára, és elfogadjátok azt, amit adni tudok. Akárhány év kihagyással.