Kicsit félrevezető lehet a cím azok számára, akik most valami életrajzi eszmefuttatást várnak itt tőlem, amikor pont arról szeretnék írni, hogy az időnk 99%-át azzal töltjük, hogy vagy a múlton gyötrődünk, vagy a jövőn merengünk, és így az életünk tulajdonképpen el is suhan mellettünk, mert nem vagyunk jelen a MOST-ban. Tudom, hogy nehéz dolog ezt megszokni, de pontosan ez az, amire a legtöbb erőfeszítést kell tennünk gyakorlás közben. Ha jelen tudsz lenni a pillanatban, a vinyászában, a légzésben, a bandhában, a koncentráció folyamatában, akkor már közel a szamádhi! Amikor Patandzsali a meditációról beszél, akkor nem határozza meg szigorúan azt, hogy min kell meditálni. Meditálhatsz az Óm mantrán, Isten formáján, nevein, a légzéseden vagy valamelyik csakrádon stb. A lényeg az, hogy a meditáció a JELEN-ben zajlik, vagyis időben és térben össze kell kapcsolódnunk a meditáció tárgyával.
Az Astangában minden gyakorlathoz tartozik egy dristi, egy pont, ahová a tekintetünket irányítani kell. Ez a leggyakrabban egy csakrához kapcsolódik. A lényeg itt az, hogy az adott pózban a figyelmedet teljes mértékben rögzíteni tudd az adott pontra, minél mélyebben megtapasztalva annak a milyenségét. Legalább a befejező lótuszülésben el kellene tudni merülni az ágjá_csakrában, és nem azon gondolkodni, "Pfű, de fáradt vagyok!", "Jól/rosszul ment ma a gyakorlás", "Ez fáj, az fáj", ki mit csinál a teremben, mit fogok csinálni óra után stb.
Az elme ilyen jellegű csapongásának az egyenes következménye az, amikor óra közben kijárkálunk, felugrunk a relaxációból vagy előtte, hogy ne kelljen végigvárni a sort a zuhanyzóban, halaszthatatlan telefonunk akadt stb. Meg kell tanulni elengedni a múltat, amint beléptünk a jógaterem ajtaján, behúzni a cipzárat a szánkon (mivel a beszéd óra előtt vagy közben szintén az elme csapongását eredményezi), és nem engedni előreszaladni az elmét addig, amíg be nem fejezzük a gyakorlást.
Ha ebben sikeresek leszünk, akkor minden egyes gyakorlást újnak, frissnek, még mélyebb élménynek fogunk megélni, mint az előzőt. Ha nem sikerül az elménket ott tartani a légzésen, akkor figyelmetlenné válunk, nehezebben fogunk előrehaladni az ászanák elsajátításában, és könnyebben meg is sérülünk. A jógától mindenki leginkább a stresszoldást, a nyugodt elmeállapotot várja, még akkor is, ha gyakorlás közben az ászanára koncentrál. Ezért jövünk jógázni és nem talajtornázni vagy fitnesszezni. De ezt a pluszt csak az kapja meg, aki ténylegesen odafigyel, és kontrollálja az elméjét gyakorlás közben.
Ebben az esetben a lehetetlennek tűnő dolgok is lehetővé válnak, míg a szétszórt elmeállapotban az egyszerűnek tűnő dolgok is nehézzé válnak. A Maharishi Yogi vezette TM-esek tudományos csoportja számos kutatást végzett arra vonatkozólag, hogy mennyivel hatékonyabban képes kihasználni a mentális és agyi kapacitását az az ember, aki meditál, mint az, akinek folyton csapong az elméje. Mivel az elme irányítja az idegrendszert és a testet is, nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a fizikai képességeink határai is hihetetlen mértékben kiterjednek, mivel általános esetben csak az elenyésző töredékét vagyunk képesek kihasználni.
Minden a fejben (elmében) dől el, szokták mondani, és a fentiek alapján ezt az elvet többféle módon is alkalmazhatjuk a gyakorlásunk tökéletesítésére. Szóval, engedjük el a múltat, ne aggódjunk a jövő miatt, és legyünk jelen a MOST-ban, az életünk minden pillanatában. Ha ezt gyakoroljuk, akkor a halál sem fog felkészületlenül érni bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése