A megtett út

Kata legutóbbi blogbejegyzése kapcsán merült fel a kérdés, hogy mi a fontosabb a jógában, a végcél, vagy a megtett út? Mert ugye mindannyian, akik jógázunk, vagy az önmegvalósítás bármilyen útjára ráléptünk, haladunk az úton (remélhetőleg). A védikus filozófia bármely folyamat esetében három elemet különböztet meg. Az első a szambandha, vagyis a személy, az út és a végcél kapcsolata. Ez nagyjából annyit tesz, mint rátalálni és rálépni az útra. A második az abhidhéja, vagyis maga a folyamat, a haladás az úton. A harmadik pedig a prajódzsana, vagyis a végcél, a tökéletesség. Mindhárom dolog fontos, de másképp. A szambandha azért fontos, hogy mindig tisztában legyél azzal, hogy rajta vagy-e az úton, vagy pedig éppenséggel letértél róla. A jóga nyilvánvalóan nagyon sok lehetséges utat tartalmaz önmagában, tehát ha most elkezdeném felsorolni, hogy milyen különböző jógatípusok vannak, akkor száznál előbb biztosan nem állnék meg.

Vagyis a szambandha elsődlegesen azt jelenti, hogy ki kell jelölnöd a célt, meg kell értened önmagad helyzetét a célhoz képest, és ez fogja meghatározni az utat, amit be kell járnod. Ha geometriailag, illetve időrendben képzeljük el, akkor a kezdőlépés, és a végcél az csak egy pont, míg az út maga egy hosszú szakasz. Ráadásul a jógában vagy a spirituális utakon igazából az embernek soha sincs az az érzete, hogy na, most célba értem, és hátradőlhetek, nincs már több cél előttem.

Vagyis, bár fontos magunk előtt tartani a célt, nehogy elveszítsük, és letérjünk az útról, de igazából az út, a haladás az úton sokkal inkább előtérben van, mivel az egy folyamatos dolgok. Persze az alapelvekről sem szabad sohasem megfeledkezni, és néha, amikor elkeseredünk, nem árt visszatekinteni arra, hogy honnan indultunk.

De a legnagyobb élmény az maga az út, a Tao, ahogy a kínai filozófia mondja. Kis jóindulattal a dharma szót is fordíthatnánk útnak, bár ez a kifejezős elsősorban egy dolog lényegi minőségére utal, de ez az, ami folyamatosan alakul, változik, ahogy haladunk előre az úton. Ha például egy varázsütésre ott lehetnénk, hogy képesek vagyunk megcsinálni a legnehezebb ászanákat, mesterien megy a pránájáma és a meditáció, akkor lemaradnánk azokról az élményekről, amelyek odáig elvezettek, és amelyek folyamatosan edzették, nemesítették a lelkünket.

A napi gyakorlás legfontosabb célja ugyanis az, hogy eddzük a lelkünket. Egy születésénél fogva hajlékony ember természetesnek veszi azt, amit mások csak nagy erőfeszítések árán érnek el. Ezért a hajlékony embernek is meg kell találnia a kihívásokat, mert csak a kihívások segítségével tudunk fejlődni. Mindenkinek más a kihívás, de a kihívásokkal való folyamatos szembenézés az, ami által nemesebbek, jobbak, tökéletesebbek leszünk.

Pattabhi Jois azt mondogatta: "Practice, practice, practice." Szerintem ennek a kijelentésnek a rejtett jelentésében benne van ez a három aspektus, amiről a fentiekben beszéltem, de mindhármat a gyakorlás, vagyis az úton való haladás szemszögéből nézzük. A szambandha az, ahonnan visszanézve elindultunk, a prajódzsana pedig a cél, ami mindig a szemünk előtt lebeg, de igazából sohasem fogjuk úgy tekinteni, hogy elértük, mert minél közelebb kerülünk hozzá, annál jobban kiteljesedik, és új dimenziók nyílnak meg benne.

Szóval akár csak az ászanánál maradva, ha valaki úgy gondolja, hogy már minden megy neki, és nem tud olyan nehéz ászanát kitalálni, amit nem tud megcsinálni, akkor jelentkezzen nálam magánórára, majd mutatok még egy-két lehetőséget.