Komolyan mondom...

A napokban visszaköszönt ez a kifejezés, amit már több jógaoktatótól hallottam, sőt, én magam is szoktam hangoztatni, na meg persze alkalmazni is próbálom, mégpedig az, hogy "Ne vedd magad túl komolyan!" Mások szerint is van humorérzékem, és tényleg nem szeretem elkomolykodni a dolgokat, ami persze nem azt jelenti, hogy komolytalanul állnék hozzá a jógához vagy hagynám, hogy mások nagyon ezt tegyék. Ugyanakkor ne essünk a másik végletbe sem, a nevető-jógát nem tartom túlzottan komoly dolognak, bár lehet, hogy egyeseken segít, mint például az Osho-meditáció is (hehehe).

Szóval, nagyon sokszor látom, hogy az ember önközpontúvá válik, és túldimenzionálja annak a jelentőségét, amit csinál. Jó, oké, erre én is hajlamos vagyok, most éppen K4Y-szindrómában szenvedek, és ezért úgy gondolom, hogy mindenkinek jógáznia kell, de amúgy tényleg azt gondolom! Azt viszont nem gondolom, hogy mindenkinek kizárólagosan nálam kellene jógáznia, mert itt kapja a legjobbat, itt tanul a legtöbbet, az én stílusom a legtökéletesebb satöbbi.

Én már így is elégedett vagyok azzal, hogy ennyi sikerem van, mert Pattabhi Joisnak, Krishnamacharyának és BKS Iyengarnak ez egész életébe tellett, ma meg már, hála a tömegkommunikációnak, az internetnek és a fészbúknak, az embert pár év alatt megismerik, és persze le is írják, ha nem nyújt minőséget. Manapság a piac határozza meg a portékát, ha olyat tudsz adni, amire van kereslet, akkor boldogulsz, ha nem, akkor legfeljebb nagyon komolyan veheted magad, és lenézheted a többieket, hogy nem ismerték fel a nagyságodat. Persze ez rajtad kívül nem sok mindenkit fog érdekelni.

Na mindegy, térjünk vissza a témánkra. Miből fakad ez a hajlam? Természetesen a hamis egóból, hiszen (szinte) istennek gondoljuk magunkat, de ha esetleg ehhez még hiányzott egy kis izom innen-onnan, vagy nem voltunk elég trendik, akkor az astanga ezt megadja! Superhero testalkat, egy-két titokzatos idézet a Jóga-szútrából és máris megvan a jógaisten-imidzs! Egyesek még a nyomaték kedvéért magukra tetováltatnak egy-két Ómot vagy lótuszt, és roppant módon komolyan veszik magukat!

Persze a külsőségek az egy dolog, és nem csak a megjelenésre gondolok itt, hanem akár arra is, hogy hogyan néz ki a gyakorlása az embernek kívülről. Ettől még nem feltétlenül kellene, hogy halálosan komolyan vegyük magunkat! A hamis egóval az a baj, hogy az ember saját magát gondolja a cselekvőnek, és ha valamit sikerült megcsinálnia, akkor várja érte az elismerést. Sőt, a tragédia ott kezdődik, amikor elvárja az elismerést, és nem kapja meg. Vagy nem annyit, amennyit remélt! Ha meg azt látja, hogy valaki más kapja az elismerést, akkor aztán végképp feháborodik, és mindent megtesz azért, hogy a másikat gyökérig lehúzza.

Azt szokták mondani, hogy ilyen a magyar mentalitás, de ez máshol is így van. Úgyhogy egy megoldás marad: ne vedd magad túl komolyan! Ez a szantósa, vagyis elégedettség gyakorlásának egyik formája. Így, ha nem tudsz megfelelni a saját elvárásaidnak az adott pillanatban, akkor nem fogsz elkeseredni, viszont, ha túl jól sikerül valami, akkor nem fogod elragadtatni magad, hogy mekkora sztár vagy. Krisna is ezt mondja a Bhagavad-gítában, hogy a bölcs nem bánkódik a kudarc felett és nem ujjong a siker felett, hanem mindig kiegyensúlyozott marad.

Aki ismer engem, az tudja, hogy szarkasztikus, néha gúnyosan maró a humorom, de ezt magammal szemben is alkalmazom, illetve nem sértődök meg, ha mások is rám pirítanak egy-egy beszólással. Jobban bírom az őszinte, szókimondó beszédet, mind a mézesmázos hátbaveregetéseket, miközben az illető legszívesebben kést döfne a bordáim közé. Az őszinteség mindennél többet ér, és a tartalmas emberi kapcsolatok alapja. De azt azért hozzá kell tennem a gyengébb idegzetűek kedvéért, hogy sohasem bántásból, és remélhetőleg nem irigységből táplálkoznak a megjegyzéseim, hanem csak és kizárólag a jobbítási szándékból, mert hiszek önmagamban és hiszek másokban is, hogy képesek paradigmát váltani, és komolyan venni az életüket (amellett hogy nem veszik túl komolyan magukat). Szóval, állj komolyan a feladathoz, de ne vétsd el a célt!

A probléma csak akkor keletkezik, amikor az illető nem veszi a lapot. Sajnálattal kell megállapítani, hogy ez a legtöbbször azt jelzi, hogy telibe találtunk, de hát sokszor az ember nem áll készen arra, hogy szembeállítsák a saját hibáival, és inkább a másikra támad. Volt egy ilyen mondása Csánakja Panditnak: upadésó hi múrkhánám prakópája na sántajé, magyarul, ha egy ostobát oktatni próbálsz, akkor felháborodik és rád támad. Tehát ha valaki tanítói szerepre vállalkozik, akkor erre fel kell készülnie. És mivel a tanárnak az a felelőssége, hogy minden körülmények között, a tanuló korlátainak figyelembe vételével vezesse a tanulót előre, néha bele kell törődnie, hogy a kapcsolatukban is vannak korlátok, és vannak "tabu" területek. A jó kapcsolat alapja a bizalom, amit nem könnyű kivívni, de nagyon könnyű elveszíteni. Ez persze minden más kapcsolatra is vonatkozik, de arról majd egy későbbi blogbejegyzésben.

Addig is maradok annál, hogy mindenkinek azt adok, amit tudok, és remélem, nem bántok meg senkit a rizsámmal. Ha pedig igen, akkor fejet hajtok, és befogom. Mellesleg nekem az az elvem, hogy nem az a jóakaróm, aki agyba-főbe dícsér, hanem az, aki kritizál, mert annak mindig van alapja. Persze nem kell azért totál negatívvá és depresszióssá válni, de ha elég erős a jellemünk, akkor a szidástól többet fejlődünk, mint a bíztatástól. Persze ez utóbbira is szükség van, legalább az embernek azt kell éreznie, hogy elfogadják. WE ARE ONE YOGA FAMILY. Keblemre, barátaim!