Erőszakmentesség a mindennapokban

Néhány, a közelmúltban történt esemény blogbejegyzéssé érett a fejemben. Hogy pontosan mire gondolok, azt egyelőre meghagynám a főszereplőnek, hogy ossza meg az olvasókkal, én itt most általános konzekvenciákat szeretnék levonni az erőszak, annak helyes alkalmazása és az erőszakmentesség témakörében.

Kezdjük egy kis filozófiával, ha úgy tetszik. Mint tudjuk, ősidők óta, és mindmáig a legjelentősebb jógakönyv a Bhagavad-gítá. Ebben a műben Ardzsúna és Krisna, az Istenség Legfelsőbb Személyisége beszélget. Arról se feledkezzünk meg, hogy Ardzsúna a legkiválóbb és "undisputed" verhetetlen harcos, aki valaha is sétált a földön, vagy fog a jövőben. Mindazonáltal a műből kiderül, hogy az égegyadta világon semmi hajlandósága nem volt a harcra, jól tudván, hogy az milyen karmikus következményekkel jár. Krisna azonban meggyőzte, hogy ez a kötelessége, és Ardzsúna kötelességtudatból, 100%-osan a személyes vágyaktól mentesen darálta le azt a több, mint 600 millió embert 14 nap alatt, miközben szüntelenül Krisnára gondolt. Na ez a Warrior jóga, vagyis a harcosok jógája! Abban a pillanatban, hogy önös érdekből ragadott volna fegyvert, a bűnös visszahatások őt is sújtották volna.

Most pedig ugrás a mába. Tudjuk azt, hogy a jóga gyakorlásában az egyik jáma, vagyis tiltó szabály az ahimszá, vagyis az erőszakmentesség. Ennek ugyanez a lényege, hogy amint bántalmazol egy élőlényt, rögtön bűnös visszahatásokat gyűjtesz, ami a későbbiek során meg fogja akadályozni a meditációdat. Nyilvánvalóan ez nem azt jelenti, hogy nem kell megvédened magadat, ha atrocitás ér, vagy másokat, ha éppen az a kötelességed. De egy jóginak nagyon pontosan tisztában kell lennie azzal, hogy mi a különbség a karma (előírt kötelesség) és a vikarma (a törvények által nem szankcionált tett) között. Ha ezt nem érti, akkor vét az ahimszá elve ellen, és az indokolatlanul elkövetett erőszak karmikus visszahatásokat fog eredményezni, a legtöbb esetben éppen azt, hogy őellene is még nagyobb erőszakot követnek el.

Szeretnék tisztázni egy dolgot, ami a személyemet illeti, és a szekérfesztiválos jógabemutató óta már pletykák keringenek róla az éterben. Ugyanis a bemutatót Muay Thai-gatyában tartottam, és többen megkérdezték, hogy ennek mi köze a jóga szellemiségéhez, vagy az én gondolatvilágomhoz. Úgyhogy itt az ideje, hogy tisztázzuk a viszonyomat a harcművészetekkel és az erőszakkal. A fenti Bhagavad-gítás bevezetőből kitűnik, hogy a jógának és a harcnak több köze van egymáshoz, mint gondolnánk, bár a jógik általában a békésebb osztály képviselői, és nem éreznek késztetést arra, hogy másokkal összemérjék a fizikai erejüket. Ez inkább a ksatrijákra, a harcos osztályra jellemző, és erre minden korban megvolt a megfelelő színtér, gondolhatunk akár a gladiátorok arénájára, ahol bizony életre-halálra ment a tusa, vagy a lovagi tornákra, ahol talán megmenekültél, ha a dárda nem járta át a szívedet, vagy éppen az indiai birkózóviadalokra. Az olimpiai játékok küzdősportjai is ugyanerre az elvre épülnek. A versenyzők sportszerű körülmények között, a szabályokat betartva mérik össze az erejüket, képességeiket, a közönség meg jót szórakozik rajta, bár nyilván a legtöbb néző saját maga soha az életében nem állna ki egy küzdelemre senkivel.

A harcművészeti irányzatok némelyikében is van verseny, küzdelem, máshol nincs. De azt hiszem, hogy egy általános szabály az összes iskolában, dozsóban, de még a fegyveres vagy rendészeti erők képzési programjában is, hogy a mások ártalmatlanítására vagy éppen megsemmisítésére kiképzett embereknek rendelkezniük kell annyi önuralommal, hogy ezeket a képességeket nem használják önkényesen, csak az elfogadott szabályok szerint. Sok harcművészeti mesternél az az elsődleges elv, hogy ha megtudja, hogy a tanítványa a dozsón kívül használta a tanult technikákat, akkor azonnal kitagadja, mivel a tanítvány ezáltal szégyent hoz a mesterére és az általa képviselt tradícióra.

Én magam életemben nem verekedtem senkivel, és ebből majd' negyven évesen arra következtetek, hogy nem vagyok ksatrija típus, és nem éri meg elkezdenem harcművészettel foglalkozni, hogy levezető csatornát találjak a bennem bugyogó agressziónak. Tizenhat éves koromban ugyan hajigáltuk a surikeneket a haverommal a hegyekben, de szerencsére nem szúrtuk ki egymás szemét. Ő azóta a szamurájkardok restaurálásának nagymestere, én meg jógaoktató lettem, meg krisnás pap. Természetesen az összes nindzsa-könyvet elolvastuk, és mindent tudtunk a harcművészetekről. De a csodálat ebben az esetben nem jelent egyet a gyakorlással.

Tehát még egyszer tisztáznám: nekem az a megértésem, hogy a harcművészetek önkontrollra nevelik a művelőjüket, és persze arra, hogy ne féljenek, de nem azért, mert "az én öklöm keményebb az ellenfélénél", hanem azért, mert ha véletlenül nem sikerül elfutniuk anélkül, hogy az agresszor nekiesne, akkor nem félnek egy kis fájdalmat elfogadni, és esetleg ártalmatlanná tenni a támadót. De semmi esetre sem támadnának meg másokat, főleg nem indokolatlan esetben, és olyan ellenfelet, aki nyilvánvalóan nem tudja megvédeni magát az adott helyzetben. Mert minek tenné? Szerintem egyetlen harcművészeti iskola sem szeretne bérgyilkosokat képezni, vagy róninokat, gazdátlan harcosokat, akik másokat fenyegetve garázdálkodnak és bandákba verődnek, vagy elszegődnek az Al-Khaidához stb.

Tudom, hogy sok erőszakos és gonosz ember van, de szerencsére többen vannak, akiket józan ésszel is megáldott a Jóisten, és ezért még egyelőre nincs anarchia. De az erkölcsi kiruccanás után tréjünk most vissza a realitás talajára. Ha az ember bárminemű csetepatéba keveredik az utcán vagy bárhol, "civil" körülmények között, akkor a jogos önvédelem az igazságszolgáltatásban szinte nem létező fogalom. Ha komoly kárt tesz az ellenfelében, az simán feljelentheti súlyos testi sértésért, ha meg fegyvert használ, akkor még rosszabbul jár jó harcosunk, mert akár emberölési kísérlettel is megvádolhatják, de az önbíráskodás az a minimum. Tehát az erőszakoskodás következménye vagy börtön, vagy szerencsésebb esetben pénzbírság. És mindezt úgy mondom én, hogy 39 évem alatt sohasem kellett olyan helyzetbe kerülnöm, ahol igazán fenyegetve éreztem volna magamat.

De persze egy tökéletlenre sikerült "Harci Marciban" bugyog a tettrekészség, hogy valakinek végre megmutathassa, és ezzel a ráfeszüléssel a témára akár nap mint nap bevonzhatja a provokálható embereket. Volt egy ismerősöm, aki krisnás szerzetesként könyvosztás közben keveredett mindenféle históriákba, amikor ugye "ki kellett verekednie magát" a szituáciból, de több ilyen embert ismertem, és biztos voltam benne, hogy én ugyanazt a helyzetet megoldottam volna erőszak nélkül.

Szóval szeretem a harcművészeteket, és jól néz ki, amikor két felkészült ellenfél összeméri a tudását, hangsúlyozom, sportszerű és becsületes körülmények között. A cirkuszi játékok régen is kijártak a népnek, ma is. De aki bemegy a ringbe, vagy a ketrecbe, annak tisztában kell lennie azzal, hogy ezt elsődlegesen szórakoztatásból teszi, és ha jól és sportszerűen csinálja, akkor a közönség kedvence lesz. Nekem személy szerint a Thai Box, a K-1 és a ketrecharc is bejön, és a jóga-gyakorlással talán annyi a praktikus kapcsolata, hogy itt önmagunkkal küzdünk a jógamatrac méretű ringben, és nap mint nap gyakorolunk, hogy ne maradjunk alul a csatában.

Azt is bátran kijelenthetem, hogy a jövőben is csak néző leszek, és maradok az önmagammal történő küzdelemnél a jógamatracon. Persze másoknak is besegítek küzdeni egy-két igazítással, de sose feledjétek, hogy mindig csak a segíteni akarás vezényel. Ha egyik-másik igazítás egy kicsit fájdalmasra sikerül, akkor nyugodtan "kopogjátok le" a matracon, azonnal abbahagyom :-).

Sőt, másoknak is azt javaslom, hogy jól gondolják meg, ha a harcművészetek tövises útjára lépnek! Van egy tanítványom, aki korábban kung-fu edző volt, de most már kiszállt a hardcore küzdelemből, és csak a tai-chi-t és a csikungot tartotta meg, és természetesen a jógát. Én senkinek sem ajánlom, hogy full-kontakt irányzatot válasszon. Maximum a Capoeirát vagy esetleg az Aikidót, ott talán kevesebb a sérülés, vagy legalábbis ami van, az nem az ellenfél ütéseitől vagy rúgásaitól származik.

Egy nyolcszögletű ketrecbe bemenni az bizony keserű kenyér! 15 percig lehet, hogy te vagy a sztár, de a csata után hónapokig, de lehet, hogy évekig sajognak a sérülések. Szinte nem tudok olyan full-kontakt harcost, akinek ne lett volna már egy vagy több térdműtétje, és hogy megint Bikram Choudhury-t idézzem: "You can mess with the Gods, but don't mess with your knees!" Mesterséges térdszalaggal élni csak nem lehet annyira jó! És egy normális profi (vagy akár amatőr) mérkőzésen alap a kartörés, orrtörés, szalagszakadás meg egyéb nyolc napon túl gyógyuló élmények. Nyilván edzés közben is a sérülések tömkelegét szerzi az ember.

Ebből a szempontból talán a jóga a legoptimálisabb dolog, mivel itt viszonylag ritka a sérülés, és az is a legtöbbször a figyelmetlenségből fakad, vagy a helytelen gyakorlásból. Egy fighter viszont, ha bandázs nélkül egy keményebbet üt, biztos, hogy eltörik egy-két csont a kezében, ha meg bekap egy-két ütést, akkor a szöveteknek jó időbe telik, amíg kiheverik a traumát. Pont vasárnap láttam, amikor Jani büszkén megmutatta mindkét combján a zöld foltokat a combrúgások után, amiket kapott.

Emlékszem, amikor gyerekkoromban vívtam, nekem is folyamatosan kék-zöld volt a felsőtestem a pengenyomoktól, de aztán három év után leálltam. Persze nem kellett volna engedni, hogy megszúrjanak - mondaná egy fighter, dehát ezért nem vagyok én az :-). Még most is bennem van a féloldallasság egy kicsit a vívóállás miatt. Szóval, hajrá fighterek, de ésszel, szerintem nem éri meg eltöretni meg szétszakíttatni a végtagjaidat a bajnoki cím reményében sem. De ha úgy gondolod, hogy igen, akkor is csak a ringben vitézkedj, és utána gyere egy kicsit jógázni, hogy meggyógyuljon a sajgó tested, és lehűljön a lángoló elméd.