Ilyenkor gyorsan meg szoktam nézni a kommentelő csatornáját, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy valami astanga-nagyágyú, akinek nem csak a szája nagy, de a gyakorlásban is odateszi magát. Mert ha igen, akkor be kell ám kussolni, és meg kell adni a tiszteletet. Persze tangri4 csatornájában egyetlen feltöltött videó sem díszelgett, ami még nem jelenti azt, hogy nem mehet profi az illető. De esetlegesen mellette szerény is, nem úgy, mint én. Szóval tangri4 szép szendvicsbe foglalva tálalta a kritikáját (végre egy kultúrember!). Az elején és a végén is megjegyezte, hogy milyen fontos dolog, amit teszek az Astanga terjesztéséért, viszont közé beszúrta, hogy ha túlmegyek azon a szinten, amin vagyok, az az egó megnyilvánulása.
Ez elképzelhető, nem tagadom a narcisztikus hajlamomat. Viszont hozzátartozik az is, hogy én másképp gyakorlok, mint ahogy a Pattabhi-féle tradíció meghatározza. Ott ugye darabonként kell hozzátenni a 2. sorozat ászanákat az egyeshez, majd amikor túlértél a kapótászanán, vagy a pincsha-majúrászanán, akkor átállhatsz csak a 2. gyakorlására. Nos, még ha tökéletesen menne is az egyes, heti egy 1. sorozatot kevésnek találnék öt 2. sorozat mellé. Eleve a szuptakúrmászanával is gondjaim vannak még. Szóval az én szisztémám az, hogy kétszer gyakorlom mindhárom sorozatot egy héten, és így mindegyikre egyforma figyelmet tudok fordítani.
Ha valaki túl korán ráál a 2. vagy 3. sorozatra, akkor valóban kimaradnak az alapok, és hosszú távon nem fog tudni megfelelően fejlődni. Én is megfogadtam, hogy a 4. sorozatba csak akkor mászok bele, ha az eddigiek flottul fognak menni, elfogadható szinten. Ezt max idén év végére teszem, de majd meglátjuk. Most egy kis analízis a 2. és 3. sorozatom állapotáról, aztán jön a challenge.
A 2. sorozatban az ékapáda még sántít, főleg jobb lábbal. A dvipadában lassú fejlődést észlelek. A pásászanában két ujjat tudok összeakasztani, a málászanában még nem érem el. A hátrahajlításokon még tényleg van dolgoznivaló, a kapótászanában éppen hogy elérem a lábujjaimat az ujjaimmal, és ez sajnos egy éve is így volt! A karandavászanában is minimális a fejlődés, max vízszintesig tudom leeresztein a lótuszt, ahonnan még vissza tudom emelni anélkül, hogy leérne a fejem. A szupta-úrdhva-páda-vadzsrászanáról ne is beszéljünk, inkább majd ha meglesz.
3. sorozat: A vállsérülésemen éppen túl vagyok, de a bal alkarom még fájdogál egy kicsit. A karra és csuklóra nehezedő terhelést lassan fogom megszokni úgy látszik, bár törekszem a Devtől tanultak alkalmazására. Akaródzik kézenállásból leereszkedni a kartámaszokba, de így zsinórban ez még túl sok erőnlétileg, néha jó a fejenállásból is. A csípőnyitók az elején siralmasak, szintén jobb lábbal. A ballal picike fejlődés tapasztalható. A virancsjászana szintén gáz, valamint a hátrahajlítók is.
De azt még egyszer alátámaszthatom, hogy a 2. sorozatban kell megalapozni a mély hátrahajlításokat, és akkor a 3. sorozat második felét könnyebben el tudjuk sajátítani. Úgyhogy a konklúzióm az, hogy rámegyek a kapótászanára, és a hónap végére el kell tudnom érni a bokámat, illetve a sarkamat! Amint ezt elkezdtem gyakorolni, rájöttem, hogy a vállam nem elég nyitott, úgyhogy azzal még külön kell foglalkozni. Ha az ember szép hátrahajlításokat akar csinálni, és nem akarja közben tönkretenni a derekát, akkor nem árt, ha többet foglalkozik a csípő és a vállak nyitásával hátrafelé. A következő bejegyzésben fogok néhány gyakorlatot ismertetni, amelyek ezt elősegítik. És egy előírásszerű kép a Kapótászanáról (sajnos nem engem ábrázol, hanem egy Kranti nevű olasz jógit) egy jól ismert helyszínen, Somnathpurban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése