Hogyan fejlődjünk az Astangában?

A tegnapi blogbejegyzés három szútrája megihletett, a saját szavaimmal is szeretnék pár tippet adni a fejlődés mikéntjéről, mert meggyőződésem, hogy sokan azért hagyják abba az Astanga vagy egyáltalán a jóga gyakorlását, mert nem találják meg a megfelelő kapaszkodókat a fejlődéshez, és megrekednek egy szinten, ami egy idő múlva frusztrálóvá válik, és az ember elveszíti a lelkesedését, új dolgok, tapasztalatok után kezd futni.

Az egyik első pont, amit meg kell jegyezni, hogy a spirituális fejlődés nem lineáris, hanem spirális, mint amilyen a dns-láncunk, vagy az ídá és pingalá pályája a gerinc körül. Így fentről vagy lentről nézve köröket írunk le, de oldalról nézve folyamatosan fejlődünk, újra és újra minden oldalról körbejárva a szusumnát, amely a valódi énünket tartalmazza, és annak kapcsolatát a Legfelsőbbel, illetve a módszert, amin keresztül elérhetjük e kapcsolat tökéletességét. A jóga-irodalom megfogalmazása szerint, ha a prána, valamint a koncentrált tudatosság belép a szusumnába, akkor megtapasztaljuk valódi önvalónkat, de egyelőre maradjunk a három szútránál.

2.46 - szthira-szukham ászanam, vagyis az ászana egyszerre szilárd és könnyed is.

Ez egy ellentétpárnak tűnik, aminek az összeegyeztetésére és kiegyensúlyozására törekszünk a jóga-gyakorlás során. Az erő és a hajlékonyság a pingalá és az ídá minősége. Ha sok az erő, és kevés a hajlékonyság, vagy fordítva, akkor nem vagyunk egyensúlyban. A kettő tökéletes harmóniája a cél, amiből koncentrált, stabil, de kiegyensúlyozott gyakorlás jön létre. Amikor nem kell erődet megfeszítve benne tartani magad az ászanában, hanem természetesen képes vagy irányítani a pránát, minden egyes idegszálat és izomrostot, akkor vagy az ászana állapotában.

Találkoztam olyanokkal, akik a végletekig próbálták fejleszteni mindkét aspektust, de anélkül, hogy egyensúlyba hozták volna, és így kétszeres stresszként éltek meg minden egyes ászanát, mert úgy érezték, hogy még mindig nem feszítik eléggé az izmaikat, illetve észveszejtő mértékben túlnyújtották az ízületeiket. Ez hosszú távon nem fenntartható módszer, mert a haladás útja kívülről befelé tart, vagyis az évek során egyre inkább a belső érzetek kell, hogy foglalkoztassanak, azok az esetleges belső változások, konfliktusok, amelyeket a helyesen végrehajtott ászanában történő meditáció a felszínre hoz.

Következtetés, ha a gyakorlásod nem fenntartható, akkor nem helyes!

2.47 - prajatna-saithiljánanta-szamápattibhjám - A helyes ászanában megszűnik az erőlködés, és elérhetővé válik a végtelenen történő meditáció.

Tehát - efelé kell haladni: egyre természetesebbé kell, hogy váljon az ászana, egyrészt azért, mert annyit gyakoroltad, hogy már "beég a romodba", vagyis következő életedben magadtól is meg fogod tudni csinálni, mert már a génjeidben viszed tovább a képességet. Ehhez ebben az életben sejtszintre kell programozni azt a rendszeres gyakorlás által. Nem véletlen, hogy fix sorozatok vannak az Astangában, hiszen így elérjük a megfelelő ismétlésszámot a gyakorlásunk során. Mindenki tudja, hogy mennyivel rutinosabban mennek azok az ászanák, amelyeket minden nap gyakorlunk, azoknál, amelyeket csak időnként veszünk elő.

És a legfőbb, bár lehet, hogy ez csak sok-sok évnyi gyakorlás után kezd előszüremleni - a tudatunk és a koncentrációnk minősége a gyakorlás alatt. Még egy kevésbé hajlékony napon is mély bepillantást nyerhetünk a tudatunk rejtelmeibe, ha megfelelően koncentrálunk. Ha azt sem érted, hogy miről beszélek, akkor egyelőre maradj a légzésre való koncentráción. Ha sikerült egy gyakorlást tudatosan és mélyen végiglélegezned, és aktívan tartanod a bandhákat, biztosan több elégedettséget fogsz érezni utána, mint egy felszínes, dekoncentrált gyakorlás után.

Következtetés - hosszú távon nem az számít, ami kívülről látszik, hanem az, amit belülről megtapasztalsz. Ha belül sivatag van, meg idegenlégió, akkor tuti, hogy abbahagyod valamikor.

2.48 - tató dvandvánabhighátah - ekkor az ellentétpárok okozta szenvedés megszűnik.

A gyakorlás közben nem is a fájdalom zavarja igazán az embert, mert ahhoz viszonylag könnyen hozzá lehet szokni. Inkább a frusztráció afölött, hogy nem érzi még a teljes harmóniát a pózban. Amikor igazán benne leszel az ászanában, nem csak fizikailag, hanem tudatilag is, akkor azt tudni fogod, és senkinek nem kell elmagyaráznia. Ebben az állapotban nem kell azon gondolkodnod, hogy melyik testrészed hogyan helyezkedik el, mit feszítesz, mit nyújtasz, hanem minden automatikusan megtörténik, a helyére csusszan, mint egy kirakós játékban. Addig marad a puzzle-elemek keresgélése, az ellentétpárok összeboronálása.

Ha strukturálisan elemezzük az ászanákat, akkor magukban a pózokban is számos ellentétpár összeegyeztetésére törekszünk, például párhuzamosan használjuk a szinergista és antagonista izmokat a tökéletes póz előidézésére. Csak egy példa: tádászanában szétteregetjük a talpakat a földön, a lábujjakat szétnyitjuk, de nem emeljük el a földtől, ugyanakkor nem is nyomjuk bele. A belső talpéleket egymás felé nyomjuk, ugyanakkor a belső bokát felfelé húzzuk, miközben a rüsztön a bőrt a nagylábujj irányába húzzuk stb. A végtelenségig lehet ragozni az anatómiai részleteket Iyengaros módszerrel, de a lényeg egy - az ellentétpárok kibékítése.

Következtetés - minél több harmóniát és beteljesülést érzel a gyakorlásod közben, annál biztosabb, hogy a jó irányba haladsz.