Maradj éhes, maradj bolond!

A minap utaztam a héven, és a fenti című cikket olvasta az egyik utas valamelyik női lapban. Nem tudom, hogy miről szólt igazából a cikk, csak a cím alapján kezdtek el szárnyalni a gondolataim. Ezt a hozzáállást én jónak találom az Astangában, vagy általában a jógában. Szerintem, ha a jógában sokáig aktív akarsz lenni, akkor érdemes "éhesnek" maradni, vagyis mindig törekedni arra, hogy tovább fejlődj, a nyolc fokozat mindegyik szintjén.

Én korábban is szerettem a haladó ászanákat, vagyis az olyan gyakorlatokat, amelyek egzotikusan néztek ki, és hétköznapi halandó számára elképzelhetetlennek tűnt a megvalósításuk. Persze ebben lehet, hogy extrovertált természetem és feltűnési viszketegségem is szerepet játszik, de mindig az olyan ászanák izgattak, amik kihívásnak tűntek. Persze az alap dolgokat is tovább kell gyakorolni, mert minden ászanában egyre mélyebbre és mélyebbre tud menni az ember, egyre jobban belelényegül, és átéli az ászana által keltett tudati formákat.

Korábbi gyakorlásomban azonban nem volt egy olyan jól kidolgozott rendszer, mint amire az Astangában rátaláltam. Itt már az első sorozat is jelentős kihívás a legtöbb embernek, főleg, ha nem szeretné elkenni a vinyászákat. Igazából a legtöbb lehetőség az első sorozatban rejlik, és a vinyszáákban nagyon sokat lehet fejleszteni, említsem csak az öt kézenállást a návászanák között, aminek még a közelében sem vagyok, vagy az előre- és hátravinyászát kinyújtott lábbal. De pl. az Upavista kónászanából felmenni kézenállásba, az se lenne rossz.

Mindazonáltal az Astanga ad egy rendszert az előrehaladásra, és minél többet gyakorlom az 1-2-3. sorozatot, annál jobban értem meg az összefüggéseket, mind a sorozatokon belül, mind azt, hogy miként készítik elő az egyes sorozatok a következők gyakorlatait. Ami fölött egy 1. sorozat-gyakorló elsiklik, vagy elfogadja, hogy az még nem megy, és nem erőlteti, azt a 2. sorozat gyakorlója már elengedhetetlennek tartja, a 3. sorozat meg egyenesen kiált az 1-2.-ben való alapos jártasságért. A 4.-sel még el sem kezdtem kísérletezni, mert előbb erős alapokat szeretnék építeni, hogy valamennyire azt mondhassam, természetessé és könnyeddé váltak a gyakorlatok.

De azért az éhség megvan, és alkalmanként bepróbálkozom egy-egy pózzal a 4-5-6. sorozatból, sőt, azon is gondolkodtam már, hogy mi jön utána? Ha már a 6 sorozatot fixen tudom gyakorolni, heti rendszerességgel, akkor talán lesz annyi tudásom, hogy összeállítok egy 7. sorozatot, az "Ultra" gyakorlatokkal. Bár kétségtelen, hogy a hat sorozat nem tartalmazza az összes létező jóga-ászanát, és annak minden változatát, de egy nagyon jó keresztmetszetet ad, ami után az ember már viszonylag könnyedén tud komponálni, vagy akár rögtönözni.

Persze a "maradj éhes" számomra nem azt jelenti, hogy mohón behabzsoljuk az összes ászanát, aztán az összes pránájámát, aztán az összes sziddhit, és a végén az egész világot, miközben elfelejtettük megtalálni önmagunkat. Inkább pont az ellenkezőjét, hogy nem gyakorlod túl magad, nehogy a tested vagy az elméd megutálja a gyakorlást. Napi két óra (bárcsak minden nap tényleg meglenne) a felső határ a számomra, abba bele kell, hogy férjen az, amit gyakorolni akarok. Nem gondolom, hogy az, ha valaki dupláz, pl. egy nap kétszer gyakorol, vagy akár egymás után két jógaórát végigcsinál, hosszadalmasan fenntartható vagy kívánatos állapot. Persze alkalmanként elmegy, pl. egy-egy intenzívebb workshopon, de ezek a rendkívüli esetek.

Jobban értékelhető az, ha valaki megcsinálja a napi egy gyakorlását, de azt harminc éven keresztül, vagy akár egész életében, mint ha fél évig lelkes, és utána kiég. És több sikerélménye lesz, mert mélyebbre fog menni, olyan mélyre, ahová fél év alatt még egy elit tornász sem juthat el, mivel a jóga nem tornamutatvány, hanem a dristi, a légzés és a bandha szerves egybeolvadása az ászanával és a vinyászával.

Ettől eltekintve, a "maradj bolond" gondolat is fontos szerintem. Ha túlzottan szigorúan és kockásan vesszük a gyakorlás hagyomány által diktált szabályait, akkor az kiöli belőlünk a játékosságot, a kreativitást. Ez kinek-kinek a maga dolga eldönteni, hogy mennyire van szüksége arra, hogy kreatív maradjon, mennyire érdemes kísérleteznie, megtalálnia a "maga hangját" egy olyan, viszonylag kötött rendszerben, mint az Astanga.

Amikor Bangalore-ban voltunk Sharmillánál, akkor mindenért lecáfolt, amit mi nem úgy tanultunk, ahogy Guruji szokta, merthogy "csak egyféleképpen helyes". Ez ugye a szoláris gondolkodásmód, ellentétben a lunárissal, amelyik viszont mindent megenged. Én is néha picit változtatok a vezetett óra közben, attól függően, hogy mit akarok hangsúlyozni. Workshop közben pedig pláne, mivel ott az a cél, hogy több oldalról megközelítsük a gyakorlás egy aspektusát, és kapjunk egy "aha-élményt", mélyebben megértsünk egy-egy apró mozzanatot. A reggeli Mysore-nál pedig hagyni szoktam, hogy mindenki úgy gyakoroljon, ahogy szeret, és néha elég érdekes plusz elemekkel állnak elő. De szerintem ez nem baj, egy évek óta gyakorló általában tudja, érzi, hogy mire van szüksége.

Sok olyan üzenetet kap az ember, főleg, amikor kezd belejönni a gyakorlásba, amik korlátozó hatásúak vagy célzatúak. Én mindig gondolkodtam rajta, hogy ha egy tanárnak nem megy egy ászana, akkor helyes-e, ha ezt a gyengeséget elfogadja, és beépíti az oktatásába, pl. azt mondva, hogy "ez az ászana nem fontos, nem hasznos stb." Vagy pedig dolgozzon rajta, amíg meg nem lesz. És ez még kiterjedhet odáig is, hogy más tanárokat kritizál, amiért azt az ászanát gyakorolják vagy oktatják, pl. azzal a jelszóval, hogy veszélyes, stb.

Kétségtelen, hogy ha idő előtt vágunk bele a haladó ászanákba, akkor abból lehetnek sérülések, még maradandó torzulások is. A térd, a hamstring, és a derék különösen ilyen zónák, amelyek, ha nem megfelelően erősek és képzettek, akkor megsérülhetnek a túlterheléstől. Tehát ne ilyen értelemben maradjunk "bolondok", tanuljunk a saját hibáinkból, és legyünk óvatosak. De a legjobb, ha mások hibáiból tanulunk, és ha van egy tapasztalt tanárunk, akkor megfogadjuk a tanácsait, mert időt és frusztrációt spórolhatunk meg.

Azt direkt nem mondtam, hogy fájdalmat, mert az úgyis lesz. De különbséget kell tenni aközött a fájdalom között, aminek van értelme, és aközött, aminek nincs, mert nem visz előbbre. Szóval maradjunk bolondok olyan értelemben, hogy ne hallgassunk a vészmadarakra, a "lehatalmazó", korlátozó hangokra, hanem menjünk előre bátran. Én akkor szoktam a legmérgesebb lenni, amikor valaki kijelenti órán, hogy márpedig ő ezt nem tudja megcsinálni. Engem úgysem tud erről meggyőzni, de magát esetleg igen, és ezzel megint csak időt veszít. Az én feladatom az órán az, hoyg elhitessem a gyakorlókkal, hoyg meg tudják csinálni azt, amiről azt hiszik, hogy képtelenség.

Ha úgy érzed, hogy nem fejlődsz, vagy visszafejlődsz, akkor is hasznos lehet ez a hozzáállás, mert meg tudod kerülni a racionális elmét, amelyik folyamatosan győzköd, hogy "Semmi értelme erőlködni." És hirtelen, amikor kikerültél a nehéz fázisból, ott találod magadat egy ászana közepén, amelyiktől hónapok óta csak egyre távolabb érezted magadat. Ezek az élmények hozzásegítenek ahhoz, hogy az életünk més területein is hasonló csatákat nyerjünk. Szóval - maradj éhes, maradj bolond, és találkozunk az órákon! Egy képet mellékelek a pársva-dandászanával. Évek óta szeretném megcsinálni, és most sikerült először. Persze még távol van a tökéletestől, de bíztató jel.