Hardcore gyakorlás

Nem tudtam jobb kifejezéssel jellemezni a tegnapi Agni-jóga órát. Miután pénteken megcsináltam a 2-es sorozatot a Mysore órán, szombaton tízre értem oda, és részt vettem az Agni-órán. Majdnem húszan gyűltünk össze a szünidei jógázásra, megvolt a 36 fok és a 60%-os páratartalom. Izzadtam is rendesen, az óra végére a Mysore szőnyegem már nem volt képes magában tartani a lecsöpögő izzadságot, és már a padlószőnyegbe kezdte továbbadni.

Hát nem tudom, ki hogy van vele, de engem az Agni-jóga óra jobban megviselt, mint a pénteki 2-es vagy akár a vasárnapi 3-as sorozat. A pózokat ugye 21 légzásig kell kitartani, amihez persze egy rendszeresen Astangát gyakorló nincs hozzászokva, így kb tíz-tizenöt légzés után kiesek a pózból, és újra fel kell venni, vagy éppen elkezdem húzni az időt (homloktörlés, vízivás, Mysore-szőnyeg igazgatás stb.). Én igazából már a légzőgyakorlatnál el szoktam fáradni, legalábbis a vállam. Úgy néz ki, ez egy gyenge pontom, sokat kell még erősíteni rá.

Utána jön az Ardhacsandrászana, vagyis az oldalra- meg a hátrahajlítás. Szerintem ezek is eléggé intenzív gyakorlatok, ha az ember rendesen belemegy, és nyújtja az izmokat. Az álló gyakorlatoknál a térdeket rendesen kell használni, plusz az egyensúlyozás sem egyszerű dolog. A legtöbb gyakorlatnál legalább egyszer vagy kétszer meg kellett állnom, hogy végig tudjam csinálni. Plusz Liza 21 légzése nekem általában legalább 35 volt, de óra végén meggyőződtem róla, hogy normálisan számolt, mert másfél óra alatt végeztünk. Ezek szerint az én légzásem szapora.

Szóval erőnlétileg van mit dolgozni rajta, plusz a légzésen is. Amikor tartom az órát, maximum 5 légzésig szoktam mutatni a pózokat, és utána igazítok. Az Astangában szintén nincsenek hosszú kitartások, és így az ember nem szokja meg azt az erőnlétet, ami egy Agni-óra rendes végigcsinálásához kell. Legalább egy-két hét napi rendszeres gyakorlás kellene hozzá, hogy megszokjam.

Annál a pár álló gyakorlatnál, ahol nem kell egyszerre mindent feszíteni, kihasználtam az időt a pihenésre, bevallom őszintén, lógtam egy kicsit. Ha mindegyiket teljes erőből csináltam volna (ami a cél ugye), akkor szerintem meg is haltam volna. A talajgyakorlatok elején lehet egy kicsit lazulni. Savászana, alap, jólesik 21 légzésig, pávanamuktászana is OK, még a gyertya meg az eke sem olyan megerőltető, de utána a hátrahajlító gyakorlatsor az már döfi!

A dhanurászanánál István bebújik a lábad közé, megfogja a bokádat meg a csuklódat, és a levegőbe felemelve hintáztatni kezd. Ez nekem bejön, én is szoktam emelgetni az embereket, csak összezárt térdekkel. A veszély abban rejlik, ha a delikvens nem markolja elég határozottan a bokáját, és szétcsúszik.

A salabhászanánál (sáskapóz, Astanga 3. sorozat) nem árt, ha valaki feljebb húzza a lábamat, de ha túl hirtelen teszi, akkor halálfélelmem támad, mert tudat alatt attól tartok, hogy eltöri a derekamat. Lehet, hogy ez az évekkel ezelőtti sérülésemből származik, amikor a bengáli öbölben alám kapott egy hullám és átfordított, miközben megroppantotta a hátamat. Utána évekig fájt, és senki nem tudta helyrerakni az elmozdult csigolyát. Csak a jóga segített, de úgy látszik, a tudatalatti félelem bennem maradt, és persze távolról sem hajlik olyan jól a hátam, amennyire szeretném.

István most a féllábas sáskapóznál talált meg, ráült a hátamra, és a két kezével elkezdte maga felé húzni a lábamat. Egyrészt ettől nem kaptam levegőt, mert összenyomta a bordakosaramat, másrészt túl hirtelen húzta, és beállt a páni félelem. Mivel nyögni nem nagyon tudtam, az aikidós módszert választottam, háromszor "lekopogtam" az ászanát a kezemmel, és ekkor végre engedett a szorításából.

Óra végén jól beleájultam a relaxációba, még miután vége lett, akkor is vagy tíz percig tartott, míg összeszedtem magam. Gondoltam, vasárnapra kipihenem magam, és bepróbálkozom egy 3. sorozattal.

Vasárnap reggel fél 8 körül értem oda, egyedül gyakoroltam. Az előző két nap valamelyikén kicsit meghúzódhatott a hátam jobb oldalán egy harántirányú izom, ezt most éreztem már a napüdvözleteknél is. Végignyomtam az álló gyakorlatokat, közben néha-néha elkalandoztak a gondolataim. Belekezdtem a sorozatba, mér az első gyakorlatoknál éreztem, hogy nem vagyok csúcsformában. Mindegy, most már csináljuk végig, ha elkezdtük.

A két féloldalas kartámasz (Vaszisthászana és Visvámitrászana) után elkezdődtek a láb-a-fej-mögött pózok, de ma szinte kivételesen kötött volt a hamstringem és a csípőm is. Mindegy, valahogy végigcsináltam, nem mondanám elfogadhatónak. Ilyenkor az ember csak a benyomásnak dolgozik, illetve próbál elkülönülni az eredménytől, az ászana külső megjelenésétől, és a saját korlátaival ismerkedik, amelyek ez alkalommal jóval beljebb voltak a szokottnál. A gödör mélyével is meg kell ismerkedni, mert ehhez képest az ember értékelni tudja, ha máskor jobban megy.

És ez a ciklikusság nem csak heti, havi, éves periódusokban ismétlődik, de meglehet, hogy öregkorunkra már nem leszünk olyan virgoncak, mint most, és elégedettnek kell lennünk a kevésbé látványos ászana-gyakorlással is. Az összes többiben (pránájáma, bandha, dristi stb.) az öregkor nem korlát, bár ott is tapasztalhatunk hullámhegyeket és völgyeket.

A kartámaszok a kedvenceim, de ismát szembesültem vele, hogy gyenge a vállam, és korábban sokkal jobban ki tudtam tartani pl. az ékapáda-bakászanát. nem baj, az a lényeg, hogy nem szabad kiesni a gyakorlásból. Az úrdhva-dandászanában például kíváncsi vagyok, hogy mikor fogom tudni billenés nélkül leereszteni a lábamat a fejem mögött a földre, illetve visszahozni onnan fejenállásba. A sáskában is van még mit fejlődni, a Gandha-bhérundászanáról, illetve a rádzsakapótászanáról nem is beszélve. A natarádzsászanánál és az ékapáda-rádzsakapótászanánál azzal is szembesültem (amit már tudtam), hogy a vállam is túl kötött, dolgozni kell rajta.

Egy haszna azonban biztosan volt a gyakorlásnak, hogy a gyakorlatok sorrendjét már nagyjából tudom, így Indiában mér papír nélkül is gyakorolhatom majd. Hétfőtől szerdáig ismét órarend szerint zajlanak az órák, remélem jönni is fognak rájuk.