Game Over

Utolért a járvány, de remélem, nem marad sokáig. Az utóbbi pár hét blogbejegyzésein is keresztülütött szerintem a fáradtságom meg a túlhajszoltságom, persze a szokásos terminátoros hangulatban csak nyomtam tovább. Az az elméletem, hogy minden betegség az elméből jön, és ennek megfelelően két ok lehet, ami miatt ledönti az embert a kórság a lábáról. Az egyik az, amikor nincs kedve dolgozni, tanulni, küzdeni stb., és a tudatalatti a betegségbe menekül, mint kibúvóba a felelősség alól. A másik szélsőség szerintem az, amibe én is beleestem, nevezetesen a munkamánia, önmagunk túlhajszolása és annak a lehetőségnek az eleve kizárása, hogy pihenésre, lazításra van szükséged.

Nos, tanulságképpen leírom a kis influenzám (vagy H1N1 vagy mittudomén) történetét. Már kb. négy hete elkezdtem fújni az orromat, persze éppen csak annyira, hogy a lefelé néző kutyában meg a fejenállásban ne kapjak levegőt rendesen. Szedtem is a sárkányvért, de valahogy nem akart elmúlni. Az utóbbi hetek hajtása, a kevés pihenés és a sok stressz is hozzátett, gondolom. A múlt héten még a gyakorlásom is megsínylette a sok lótás-futást, mert kb napi egy órám jutott csak rá. Ilyen háttérrel bizony nem kis teher az ember elméjének, hogy heti kétszer lenyomja az 1., 2. és 3. sorozatot is, méghozzá könnyedén és örömittasan. És amikor már csak szenvedsz a gyakorlás közben, az nem jó.

Szóval kedden nekiveselkedtem, hogy akkor ismét gyakoroljam a 3. sorozatot, bár nem éreztem magamat a helyzet magaslatán, plusz még a telihold is a nyakunkon. A vállaim is már vagy két hete fájdogálnak, úgy érzem, mintha nem lenne elég erő bennük. Mintha minden egyes vinyászánál megforgatnának egy rozsdás szöget a vállizmaimban. Nyár elején le is sérült a bal elülső vállizom-kötegem, ugyanakkor erőltetem a vállnyitó gyakorlatokat meg a kézenállásokat.

Az álló gyakorlatok után belekezdtem a lábat-a-nyakba-rakós pózokba, és mire végigszenvedtem magamat rajtuk (vagy legalábbis a pózok gyenge utánzatán), eldöntöttem, hogy ez nem az én napom, és hogy ez volt életem eddigi legsiralmasabb gyakorlása. Az egész "downward spiral"-hoz hozzájárult még az, hogy délben ebédeltem és kettőkor kezdtem gyakorolni. Mindenesetre inkább áttértem a bejfejező sorozatra, majd elmentem tusolni, hogy némiképp felfrissüljek az Agni-óra előtt.

Az órát is hasonló zombi-hangulatban tartottam meg, csak az Astanga elejére kezdett visszatérni az erőm és elmúlni a nehéz érzés a gyomromból. Annyira belelendültem, hogy megmutattam a Capoeirás fiúknak még egy pár erőgyakorlatot az óra végén, de erről majd esetleg külön írok. Szóval megint kifacsartam magamat, aztán hazaevickéltem. Priyatama már az autóban megjegyezte, hogy durván szét vagyok csúszva, amivel valahol tudat alatt egyetértettem, de a felszínen még nem akartam szembesülni vele.

Helyette a szerdai napomon meditáltam: kelés hajnalban, murti-öltöztetés a templomban, utána vizsga a Bhaktin fél 8-kor, majd lótás-futás a városban, délután gyakorlás és Agni, valamint 2. sorozat Astanga-óra. Bloody Wednesday. Este megpróbáltunk nem túl későig beszélgetni az asszonnyal, hogy legalább hat órát tudjak aludni.

Nos, az éjszakám első fele egy kb. háromdimenziós videojátékra emlékeztetett, amelyben a versenyzők Le Parkour-hoz, meg a nindzsákhoz hasonló antigravitációs trükköket mutattak be mindenféle felhőkarcolókon meg függőleges falakon. A szemem, meg a testem mozgásával tudtam irányítani az alteregómat a virtuális valóságban, és hol fent voltam, hol lent. Ez a túlpörgetett akciójáték szubjektív elmémben mintegy három óra hosszúnak tűnt, utána lassan leereszkedtem a földre, és a szürkeség egyre áthatóbbá vált körülöttem.

Egyre inkább próbáltam betekeredni a paplanomba, de közben egyre inkább fáztam, mintha az univerzum összes vacogó embere körém gyűlt volna és engem didergetne fagyos érintésével. Végül negyed kettőkor arra ébredtem, hogy tényleg vacogok, és felébresztettem az asszonyt, aki bejelentette, hogy lázam van (minő meglepetés!), és lenyomott a torkomon egy adag lázcsillapítót, én meg felvettem a zoknit, pulcsit, sapkát és még egy paplant. Egy óra múlva arra ébredtem, hogy ver a víz, és úgy csurog a verejték rólam, mintha éppen a 36 fokos teremben jógáznék. A paplan meg a lepedő is csurom víz volt, így betegállományba lettem rendelve a következő napokra.

Lázálmaim közepette még elrendeztem a szerdai napomat (vizsgahalasztás, óra-helyettesítés stb.), majd elengedtem az egész dolgot, hogy a regenerálódásra koncentrálhassak. Kedden gyakorlás közben nem csak azt éreztem, hogy használhatatlan vagyok, hanem azt is, amit a testépítők úgy neveznek: "beégtem". Amikor túlhajszolod az izmokat (vagy ebben az esetben az egész szervezetet) és nem hagysz neki elegendő időt a regenerálódásra, akkor a teljesítményed folyamatosan csökken, és az izmokban felhalmozódott stressz áttevődik az idegrendszerre és az elmére.

Néha emlékeztetnem kell magamat, hogy nincs pótolhatatlan ember, és én sem vagyok az. Nélkülem is haladnak tovább a dolgok, és készen kell állnom arra, hogy bármelyik pillanatban el tudjak engedni mindent, amiről azt gondolom, hogy én működtetem. Szóval szobafogság öt napig, a lázam már csak éjszaka jelentkezik egy picit. Hasmenés is kísérte a betegséget, de az is most már kezd rendbejönni. Rendületlenül nyomatom a sárkányvért meg az Echinaceát, és nem is érzem magamat erőtlennek, de tudom, hogy most pihennem kell. Jövő héttől kezdem újra a gyakorlást meg az óratartást.

Az ember a gyakorláshoz is kifejleszthet olyan erős ragaszkodást, amikor azt kell megtanulnia, hogy "ne gyakoroljon". Ezt több oktatótól is halottam már, úgyhogy most kipróbálom. Mysore-ban is találkoztam egy sráccal, aki azt mondta, hogy két hónapos intenzív gyakorlás után (napi egy Astanga Ajay-jal és egy Back-bending Vinay-jal) pihent egy hetet, és utána mintha kicserélték volna, visszatért az erőnléte, a hajlékonysága. Én az utóbbi években maximum kettő, esetleg három napot hagytam ki a gyakorlásból, és azt is azzal a folyamatos lelkiismeret-furdalással, ami szerintem belém is programozta, hogy a következő gyakorlásnál milyen merev leszek, és milyen kár, hogy kihagytam.

Nos, most inkább pozitív agyhullámokat próbálok gerjeszteni, és bepótolom azokat a dolgokat, amikkel elmaradtam az utóbbi időben. A jövő héten lesz a Dev Kapil-workshop, ami nekünk tanároknak is nagy élmény lesz szerintem, és utána újévig meg sem állunk. Aztán meg természetesen folytatjuk. Ashtanga's not dead! Vagy magyarosan: amíg ez a föld kerek, mindíg lesznek Astangerek!