Külső és belső gyakorlás

Az Astanga-jóga nyolc fokozata közül az első négyet (jáma, nijáma, ászana, pránájáma) külső gyakorlásnak nevezik, míg a második négyet (pratjáhára, dháraná, dhjána, szamádhi) belsőnek. Nyilván ez a felosztás elsődlegesen abból ered, hogy az első négy elem végzése külsőleg is figyelemmel követhető pl. az oktató számára, míg az utóbbi négy inkább a tanítvány belső megélésén keresztül tapasztalható, és nem annyira, vagy csak közvetetten a külső szemlélődő számára.

Talán ez is az egyik oka, hogy kezdetben főleg az első négy elem gyakorlására helyezzük a hangsúlyt, és ha ez a négy nem szilárd, akkor arra nem lehet komoly meditációs felépítményt felhúzni, mert összedől. Az asztalnak is négy lába van, és ha egy kitörik, akkor instabillá válik. Az Astanga vinyásza jóga gyakorlása közben azonban arra is törekszünk, vagy legalábbis kellene, hogy a külső gyakorlatok precíz végrehajtása által fokozatosan törekedjünk a megfelelő belső tudatállapot kialakítására, ami kedvez a meditációnak. A következőkben szeretném ismertetni az egyes elemek külső és belső aspektusait, és ezeket ismerve lesz egy térképünk, hogy merre kellene haladni, és hol vagyunk éppen.

Kezdjük a jámával és a nijámával. Bár Pattabhi Jois azt írja, hogy a Kali-júgában az ászana oktatását el lehet kezdeni azok esetében is, akik még ne ismerik vagy gyakorolják az erkölcsi szabályokat, ha igazán szilárddá akarunk válni a gyakorlásban, akkor előbb-utóbb ezeket is be kell vezetni az életünkbe. Minél "jógikusabb", szattvikusabb az életmódunk, táplálkozásunk, szokásaink és társas kapcsolataink, annál szilárdabbá fogunk válni a gyakorlásban, annál jobban megnyílik a személyiségünk, és annál mélyebbre tudunk hatolni a jóga belső aspektusaiba.

A jáma és nijáma figyelmen kívül hagyása egy bizonyos idő után akadályt fog jelenteni. Vegyünk egy-egy példát mindkét angából. A táplálkozás befolyásolja a gyakorlásunkat, nem mindegy, hogy mikor, mennyit és mit eszünk. Egy rendszeresen gyakorló jógi erről fokozatosan tudatossá válik, és a legtöbbször át szokott térni a vegetáriánus étrendre. Voltak olyan tanítványaim, akiknek az elején az eszükbe sem jutott volna, de most már teljesen természetes, hogy így étkeznek.

A külső gyakorlás itt azt jelenti, hogy pl. felismerjük, hogy a húsevés karmikusan, erkölcsileg, tudatilag, fizikailag stb. nem kedvező., és feladjuk, még akkor is, ha az íz megmaradt, vagyis továbbra is szívesen ennénk ilyeneket. Ugyanez a helyzet a dohányzással, alkohollal stb. Az ember eleinte feladja, mert tudja, hogy káros, annak ellenére, hogy kellemes a fogyasztása. Később, ahogy a tudata fejlődik, meg fog változni az ízlése is, és már nem fogják vonzani ezek a dolgok.

A másik példa a nijámából: önátadás Istennek. Egy ateista is elkezdhet gyakorolni, de előbb-utóbb valamilyen szinten akadályokba fog ütközni. A jógában lehetetlenség elérni a sikert, ha csak a saját erődre akarsz hagyatkozni. Az önátadásnak persze sokféle formája van, de valamilyen módon előbb-utóbb meg kell jelennie.

A következő elem az ászana. Az Astanga gyakorlásában, legalábbis az első 10-20-40-100 évben szinte a leglényegeseb elem, hoszen ez alkotja az egész gyakorlásunk vázát. Patandzsali szerint szthiraszukhamászanam, vagyis a helyes ászanának szilárdnak és könnyednek (kellemesnek) kell lennie. Az ászana gyakorlásánál az első dolog, amire törekszünk, hogy külsőleg helyesen nézzen ki. Ez nem elvetendő dolog, mert ha nem elég nyitottak az ízületek, akkor úgysem tudsz megfelelően, tudatosan belelazulni.

Eleinte tehát az egyes ászanák kivitelezése jelentős erőfeszítést igényel, és szenvedéssel teli. A hosszú gyakorlás során azonban arra törekszünk, hogy erőfeszítés nélkül, könnyedén belelazulva, és stabilan kitartva tudjuk kivitelezni az ászanákat és a vinyászákat. Amíg túlzottan erőlködünk, addig az még csak a gyakorlás külső aspektusa.

A következő a pránájáma, vagyis a légzés. Minden légzőgyakorlat alapja az uddzsájí légzés, és a jóginak ezt megfelelően el kell sajátítania, nem csak úgy, hogy nyugalmi állapotban végezni tudja, hanem a könnyebb-nehezebb ászanák közepette is. Az uddzsájí először erőltetett lesz, mert az izmok nem elég erősek, a tüdő kapacitása nem megfelelő, és a figyelmünk folyamatosan elkalandozik. Idővel azonban ennek is szilárddá és egyre finomabbá kell válnia. Ezt a légzés közben létrehozott hang egyenletességéből, mélységéből és finomságából lehet megállapítani.

A bandhák alkalmazása szintén eleinte fizikai síkon történik, és amikorra megtanuljuk mindig fizikailag aktívat tartani a gát és az alhas izmait, akkor fokozatosan kialakul a bandhákkal kapcsolatos tudatosság, és egyre finomabb szinten fog működni a bandha. Ha teljesen sikerült tudatosítani, akkor aktiválni tudjuk a bandhákat anélkül is, hogy a fizikai síkon megfeszítenénk a hozzájuk kapcsolódó izomcsoportokat.

A dristi vonatkozásában szintén egy befelé irányuló folyamat zajlik. Eleinte az embernek a jógateremről és a benne lévőkről le kell szűkítenie az adott testrészre. Midőn elérjük az egy pontra szegezett tekintetet, a figyelmünk lassan elkezd befelé fordulni, és minden egyes dristi-pont csupán egy kapaszkodó lesz az önmagunkhoz való visszataláláshoz. Ez tehát az egyik kulcs ahhoz, hogy a sorozat végzése közben, főleg a befejező gyakorlatok során könnyebben el tudjuk érni a meditatív tudatállapotot.

Nyilvánvalóan a gyakorlatunk belső aspektusa felé való törekvéssel a személyiségünk is egy csomó változáson fog keresztülmenni, és ezeket is meg kell tanulni megfelelően feldolgozni. A savászana szintén egy olyan gyakorlat, ami sok szempontból utalhat arra, hogy mennyire vagyunk képesek lecsendesíteni az elménket, és a meditációra alkalmas állapotot teremteni.