Fight Club

Sokasodnak a harcosok körülöttem... Én azért továbbra is ragaszkodok az ahimszához, és most már szerintem az emberekhez is sokkal óvatosabban nyúlok, mielőtt még Bone Breaker-ként híresülnék el a szakmában. A héten Pannit képeztem, aki az új oktatónk lesz a keddi budai Agni-órákon. Mondjuk gyerekjógát is tanul, úgyhogy csak nem zúzza le annyira a felnőtteket. Amúgy lelkesen ő is ráül az ember hátára előrehajláskor meg ardha-kúrmászanában.

Szerdán ismét a hét mélypontját éltem meg terhelés szempontjából. Négy órányi alvás után egész napos pörgés, 2. sorozat gyakorlás, majd Agni és Astanga 2. sorozat óra tartás. Ez alkalommal úgy döntöttem, hogy kipróbálom Andrea Lutz módszerét, és nem nagyon mutatom a gyakorlatokat a vezetett órán, hanem inkább igazítok. Ebben a döntésemben nam csak a fáradtságom mértéke játszott szerepet, hanem az is, hogy csak nyolcan voltak az órán, akik közül szinte mindenki ismerte már a 2. sorozat gyakorlatait, és a kis létszám mellett több esélyem volt rendesen körbemenni és mindenkit beigazítani a pózba.

Szerintem egész jól sikerült az óra, bár a hétfői telihold óta még éreztem némi enerváltságot magamban és a jógásokban is. Viszont a jobb lábam is benn maradt a nyakam mögött ékapáda-sírsászanában, illetve a dvipada is egész jól sikerült (mivel kb. ezt a kettőt mutattam csak meg).

Csütörtök Fight Club-nap volt. Az ötórási Astangára begyűltek a Ninjutsu-szakkör tagjai, nevezetesen Sós Balázs és Kisor Sensei, akik életük első Astanga-edzését készültek túlélni, egy másik fiúval és lánnyal egyetemben. Úgy látszik a Ninjutsuban nem szabály az, hogy csendben kell lenni, mert jelentős erőfeszítésembe került, mire lecsendesítettem harcostársaimat. Utána vígan nekiugrottak a napüdvözleteknek, Kisor egész szép hátraugrásokat produkált, látszott, hogy képzett ember. Balázs testépítésből váltott nemrég a lazább műfajokra, neki még kell idő, mire kialakul benne az erő és hajlékonyság keresztezése.

Mindazonáltal becsülettel végignyomták, Kisor néha még elégedetten nyerített is közben, hogy milyen jó kis elemeket fog ebből átemelni a saját edzéseibe. Balázs "Get BIG or Die" feliratú sárga pólóban virított, de az óra közepefelé a feje már sokkal jobban rikított, mint a pólója, méghozzá vörösen. A másik új páros közül a fiú halálra vált arccal feladta kb. a háromnegyedénél, mert már nem jutott oxigénhez. A barátnője mosolyogva végigküzdötte. Szinte láttam magam előtt, ahogy a neuron-szinapszisai elkezdtek átrendeződni az Astanga-vírus hatására. Újabb áldozat.

Péntekre átadtam az órákat másoknak, mert édesapám temetésére kellett menni, aki fél éve halt meg autóbalesetben. István tartotta az Astangát, Adri búcsúzóul az Agnit. De azért persze jóga nélkül nem élhet a függő, főleg egy ilyen napon, fel kellett dobni magamat egy kis gyakorlással. Reggel hétre Priyatamával bevágódtunk Mysore órára. Kilenc fő, ebből hat fiú (!) plusz István Sifu. Kicsit nagy volt a jövés-menés, volt aki fél nyolckor kezdte, volt aki már negyed kilenckor be is fejezte, de én szerencsére a jó meleg sarokban voltam, mellettem Balázs, aki ritka szépen, koreografáltan nyomta a vinyászákat. Én is szeretem a szép hátraugrást, meg előre, de azért még rá kell feküdnöm a témára, ha a lába nyomába akarok érni. Nem keni el, az biztos. Ja, és kiderült, hogy Wing Tsun Kung-fuzik, vagyis ő is Figth Club-tag. István kipróbálta rajtam az összes fogását lefelé néző kutyában, majd a gerinccsavaró pózoknál tesztelte a tűrőképességemet.

Már-már úgy voltam néha, hogy szólok neki: "Ennyi elég", de az ember ugye lutrizik, keresi a határait. Ebben persze benne rejlik a veszély, hogy lesérül, mert túlhúzza a tanár, de ha nem szól neki, hogy elég, akkor magára vessen. Erről még majd szeretnék bővebben írni a későbbiek során. Végül kibírtam, persze volt dolga másokkal is. Gondoltam a Baddhakónászanákat gyorsan végigcsinálom, nehogy elkapjon, de szerencsére a kezdőkkel volt elfoglalva. Mondjuk amit Andrással, Bálinttal meg Szabival végigcsinált, annak csak a nézésétől is elszorult a torkom, de úgy látszik, nekik bejött. kb 45 fokban volt mindkét térdük és a felsőtestük a talajhoz képest, és István addig le nem jött róluk, amíg mind le nem ért a földre. Én mostanában egy kicsit visszafogom magam. Better to be safe than sorry.

A befejező gyakorlatoknál jött Dorka szokásos back-bending performansza, amit már a Youtube-on is megörökítettünk. Nekem ma a dropback sem akart menni, így megkértem Istvánt, hogy eresszen hátra párszor. Közben Szabi még cifrázta egy pár gyakorlattal a 2. sorozatból, majd elkezdett kézenállni, amire úgy látom, mostanában nagyon rákapott. Én belemerültem a kellemes savászana-állapotba, amiből jó tíz perc után Szabi döndülései zökketettek ki, aki továbbra is kézenállt István segítségével, csak időnként eldőlt.

Napközben a temetés, ebben nem volt túl sok érdekes mozzanat. Legfeljebb annyi, hogy a kopaszra borotvált fejem majd lefagyott a hideg református templomban, ahol a temetés zajlott. Indulás előtt csináltuk ezt a képet magunkról, mivel ritkán vagyok látható "Men in Black" szerkóban. Persze a fekete atléta meg rövidgatya az gyakori, dehát ez mégis csak emlékezetes fotó. A lelkész meg nem lazsált, hirdette az igét lelkesen. Kisebbfajta környezetvédelmi kirohanást is rendezett az egybegyűltekhez Isten nevében. Egy mondata nagyon megragadt bennem, amivel a prédikációt kezdte: "Csendesüljünk Isten színe elé" Nem hiába gyakoroljuk mi sem az elme lecsendesítését a jógában, mivel ha szétszórt, akkor nem tudsz Istenre koncentrálni, aki a meditáció végső tárgya.

Dupla vagy semmi alapon még beneveztem az esti fél hetes Bhakti-főiskolás órára Zsuzska tolmácsolásában. Nem okozott csalódást, volt minden, ami szokott lenni. Andival csináltuk a páros gyakorlatokat, meg egy pár plusz nyitásra megkértem szünetben. A Kasjapászanán meg a Jóganidrászanán elcsodálkozott a levelezős csapat, hogy milyen nyitott a csípőm. Persze az én fogalmaim szerint a nyitottság majd kb. akkor lesz igaz, ha már az 5.-6. sorozat is menni fog.

Mindenesetre megígértem a srácoknak, hogy ha eljönnek az Atma Centerbe, akkor nekik is besegítünk egy kicsit lazulni. A befejező relaxáció megint egy hosszabb lélegzetvételű jóganidra-terápiának felelt meg. Ilyenkor többször végigmegyünk a testrészeken, 1-2 perces szünetekkel, és az adott testrészen keresztül kell ki-be fújni a levegőt gondolatban. Ahogy mondtam korábban, nekem a relaxáció az egyik legnehezebb gyakorlat. Próbáltam ellazulni, de a légzést nem tudtam odaképzelni, inkább lazítottam az egyes testrészeket, amiket Zsuzska hipnotikus hangján megnevezett. Kb. tíz perc múlva az agyam teljesen kiverte a biztosítékot, és hirtelen nagyon mehetnékem támadt. Valószínűleg ez is valami pavlovi reflex lehet, hogy ilyen hosszú relaxációt szoktam meg.

Elkezdtem mocorogni, miközben halottam a szuszogást, horkolást a teremben. Egyszer csak vége lett, és miután Zsuzskával megbeszéltük a vizsgaanyagot, szépen haza is húztam a csíkot.