Mukesh Kothari - az új üdvöske

Felröppent a hír (egészen pontosan Nóri röppentette fel), hogy új indiai oktató kezdett el a Szúrjában Astanga-órákat tartani. Nosza, ki kell próbálni, döntöttünk közösen, legalább lesz belőle egy jó kis szaftos blogbejegyzés (gondoltam magamban). Na és ki az? Ja, hogy a Mukesh? Nem ismertem ugyan személyesen, de tudtam, hogy korábban a siófoki Calendula ájurvédikus klinikában dolgozott, de elkerült onnan. Dimitrij utóbb felvilágosított, hogy nem volt elégedett a viselkedésével, mert kikezdett a jógás tanítványokkal, és az embereket, akik jöttek hozzá, "parasztoknak" nevezte. Én mindig kikötöm az oktatóknak, hogy nem kezdhetnek ki a tanítványokkal, és mindenkit, aki jógázni jön hozzánk, léleknek kell tekinteni. Ezért köszönünk úgy, hogy Namaszté - meghajolok az isteni éned előtt.

2007-ben én voltam kint Dimitrijjel Rishikeshben, amikor először járt életében Indiában. Részt vettünk egy Haridwari kórházban egy hetes pancsakarma-kurzuson, és Dimitrij később elhívta az ottani orvost, Arun Guptát, valamint egy Rishikesh-i masszőrt, Nishut, hogy dolgozzanak nála a Calendulában. Nishu amúgy Iyengar-oktató, Budapesten is tart néha órákat. Visszatérve Mukesh-re, úgy látszik nem India felé vette az útirányt, hanem feljött Budapestre oktatni.

Nóri reggel órát tartott, onna mentünk a Szúrjába. Orsi és Szabi már ott vártak minket. Orsi csütörtök este már volt az óráján, lelkendezett, hogy milyen jól igazít, bár a Pársvakónászanánál (!) áttértek a befejezőkre, és így véget is ért az óra. Mindig csodálkoztam azon, hogy kinek fér bele 90 percbe egy teljes vezetett 1. sorozat.

Mindegy, beültünk a kisterembe, megkérdeztem, hogy fotózhatok-e. Az eredmény mellékelve. Először háromszor el kellett mondani magunkban a mangala-mantrát, utána ülve mély uddzsájít végezni. Közben jöttek még ketten, egy fiú meg egy lány, úgyhogy kollektíve átvonultunk a nagyterembe. Az elején külön gyakoroltatta a múla-bandhát, és utána az uddijána-bandhát állva. Azt magyarázta, hogy minimum 48 másodpercig vissza kell tartani a levegőt, és uddijánázni, mert csak akkor hat. Nekünk legfeljebb 20 másodpercig sikerült, főleg, hogy minden kilégzés után meg kellett csinálni. Kezdtem úgy érezni magamat, mint egy könnyűbúvár- iskolában. Nem
baj, majd nyáron gyakorlom a pulai jógatáborban a víz alatt. Szeptemberre meglesz a 48, ígérem!

A másik dolog, amit nehezen vettem be, az volt, amikor állva mutatta, hogy belégzésnél húzzuk be az uddijánát, és kilégzésnél pedig kiengedte a hasát. Ez totál az ellentéte volt annak, amit eddig tanultam és gyakoroltam. Az OK, hogy belégzésnél mondjuk félig behúzva tartjuk, de kilégzésnél totál be kell húzni, főleg, mert akkor természetes. Ez nekem egy kicsit Iyengaros légzés volt, talán megmagyarázza, miért van az Iyengarosoknak akkora hordó mellük. Ha belégzésnél felhúzod a rekeszizmot, akkor a levegő felnyomódik a tüdő felső részébe, és ha tényleg mélyen akarsz lélegezni, akkor kénytelen vagy a bordákat kitolni kétoldalra.

Végül elkezdtük a napüdvözleteket. Mukesh otthonosan csettintgetett. "Next...next..." hangzott a vezényszó. A tíz napüdvözlet után, amelyek közben elmagyarázta, hogy hol kell lennie a lábujjaknak, és merre forgassuk a combizmot (tiszta Iyengar, meredezett a szőr a hátamon), kétszer megcsináltatta az előrehajlításokat, méghozzá vagy 15 légzésig alkalmanként. A Trikónászanáknál kiderült, hogy magunktól kell váltanunk, ha megvan az öt légzés, tehát inkább mi vezettük az órát, mint ő. Közben tekergetett, ahogy kell, meg anatómiázott. Nem mondom, hogy haszontalan volt, de az ilyet túl gyakran azért nem veszi be a gyomrom.

Derek Irelandra hivatkozott többször, pl. amikor a parivritta pársvakónászana után csináltatott még egy ugyanolyat, csak karkulccsal. Nem bántam, mert egyik kedvenc gyakorlatom. Aztán a négy praszárita pádottánászana után (amiben Nórit is meg engem is jól helybenhagyott) azt mondta, hogy menjünk le spárgába. Amúgy a gyakorlatok közötti vinyászákra nem nagyon ügyelt, nekem így szétesett a "flow", főleg mivel a nehezebbeknél mindig meg kellett állni 25 légzésre (köszi szépen). Szóval spárga, szépen virítottak a többiek, mint a majom a köszörűkövön. Orsi alól azért sikerült kirántani a lábát, így kénytelen volt földet érni. Hatékony igazítások, annyi szent. Amúgy Orsinak különösen kijutott a jóból, amint a képeken látható.

Szóval az állóknál volt egy-két kacifánt, meg felcserélés, és egy-két extra teljes vinyásza, nem vágom, miért. Az ülőkből a dzsánusírsászanáig jutottunk. Közben egy-két igazításánál már feljajdultam én is, pedig Mysore-ban büszkén döngettem a mellemet, hogy kibírtam Ajay összes igazítását. Úgy látszik, még rajta is túl lehet tenni. Utána áttértünk a befejezőkre, egy híd volt (amiből nem tudtam felállni persze, mert igényelte volna a testem a teljes sorozatot meg a jó ritmust). A fordított ászanák után kimaradtak a lótuszülések, lefeküdtünk relaxációba. A végén Óm sánti, sánti, sántihi.

Egy szóval egynek jó volt, de rendszeresen nem mennék, mert nagyon bezavar a gyakorlásomba. Aki még sose astangázott, annak talán jó bevezető. A másik srác, aki ott volt, kiderült hogy karatés, és lelkendezett, hogy 3 hét alatt 3 kilót fogyott. De szerintem ilyen tempó mellett az embernek talán egy év sem elég ahhoz, hogy valahogy összeálljon az 1. sorozat. Túl lassú volt, és nem voltak pontosan kidomborítva a vinyászák. Az én megértésem szerint az Astangában az a szép, hogy a légzéssel együtt mozogsz, és mindig tudnod kell, mit csinálsz belégzésre és kilégzésre. Szóval szívem szerint egy kezdőnek is azt ajánlanám, hogy menjen el István 4 hetes tanfolyamára, utána vágni fogja az 1. sorozatot. Aki eddig jöttek az órámra István tanfolyam után, nagyon precízen nyomták. Nem szédelegtek. A brutális igazítás nem elég a boldogsághoz szerintem. Nekem ez az óra inkább egy Iyengar-óra benyomását keltette, amiben az astangás ászanákat gyakoroltuk.

Óra után még beszélgettünk Mukesh-sel, megkérdeztem, kitől tanult. Egy angol hölgy nevét említette, aki Derek közvetlen tanítványa volt. De járt a Main Shalában is. Azt mondta, ott nem tanítják a részleteket, csak "Inhale-Exhale" van. Kamalt is megkérdeztük, mit tud róla, azt mondta, hogy Rishikesh-ben sima hatha-jóga oktatóként ismerték. Az apja állítólag ájurvéda-mester. De akkor döbbentem meg a legjobban, amikor megkérdeztem, hogy mit gyakorol. Azt mondta, hogy az utóbbi két évben nem gyakorol ászanákat, csak pránájámát. Azért ehhez képest elég lazán mutogatta a vinyászákat, de kérdem én, hova fogja eljuttatni a kis tanítványait?

Én állandóan ütöm-vágom a tanáraimat, hogy gyakoroljanak, ne lustuljanak el. És ebben egyetértek Iyengarral, hogy amint abbahagyod a gyakorlást, már csak az egó marad. A gyakorlás alázatosabbá tesz. Maradj a föld közelében, szagold a jógások lábszagát. Ha nem érezted még, nyomd bele az orrodat az Atma Center padlószőnyegébe, és szippants egy nagyot. garantált a teljes áldás.

Délután még összefutottam Pórffy Csabival az Atmában, éppen 1-2 tanítványát hozta be. Jót beszélgettünk. Benne azt értékelem, hogy akar fejlődni, valamit akar kezdeni ezzel az egésszel. Nem lustálkodja el. Garantálom, hogy 1-2 éven belül sokkal magasabb szinten lesz, mint azok, akik csak oktatnak, de a gyakorlásra nem fektetnek hangsúlyt. Szóval megjártuk a Szúrját, és készülünk a jógatáborra. Addig gyakorlunk.