It has begun - Ashtanga Pulában

Nem tudom, hogy korszakalkotók vagyunk-e a magunk nemében, de igencsak elképzelhetőnek tartom, hogy a tegnap reggeli astanga óra volt az első Pula történelme során. A buszos zötykölődés és a késői (illetve korai, attól függ, honnan nézzük) megérkezés azért még rányomta a bélyegét az első napunkra, de az események már határozottan javuló tendenciát mutatnak az időjárással együtt.

Reggel fél kilencre trombitáltam össze a társaságot, röpke négy órás alvás után én magam is kitántorogtam a fürdőszobába. Fogmosás, zuhany, a tükörbe nézés után egy kis szemránckrémet még applikáltam. Az egyhetes borostát egyelőre még nincs idő levágni, elvégre nyaralunk! A verandán már gyülekeztek a lelkes jógázni vágyók.

Azt hiszem, taktikai hiba volt, hogy a fiúkat engedtem a másik szállásra költözni, amit ráadásul nem is tudok, hogy hol van. Gyurika nem jelent meg fél kilenckor, de még kilenckor is ki volt kapcsolva. Márpedig nála a jógasála kulcsa! Fecót, illetve Priyát végre sikerült elérnem. Amikor a telefonba szólt, látszott hogy nem vágta, hol van. Végül megelégeltem a várást, a tulaj lányával átmentünk a fiúszállásra. Priya és Bálint már matracokkal a hónuk alatt, Istvánt gyorsan betessékeltem a fürdőszobába. Ha akar igazgani, előtte vegyen egy zuhanyt.

Miután Gyuszkótól végre megszereztem a Tai Chi-terem kulcsát, ahol a reggeli órát tartani fogjuk, már nyomultunk is vissza a szállásunkra. A több, mint 50%-kal megcsappant kis csapat elindult az oszladozó felhők mögül kibukkanó napsütés hatására lassan melegedni kezdő délelőttben a terem felé. Szörnyű, hogy mindig a fiúkra kell várni.

Andiék éppen indulásunkkor néztek ki szobájuk teraszán. Már a Wellbeachen megszoktam, hogy a reggeli órára eljutás nem az erősségük, úgyhogy nem is vártunk, elindultunk. Vesztemre. Amikor visszaértünk az óráról, három szempár meredt rám vádlón. "Nem vártatok meg. Pedig utánatok mentünk, de a 2. emeletről visszafordultunk." "A 3. emelet végén jobbra van a terem"- próbáltam mentegetőzni.

Egyszóval kb 20 perces kanyargós séta után, aminek az útvonalát rajtam kvül mindenkinek sikerült megjegyezni, Marina, házigazdánk lánya egy kommunizmusból rájukmaradt nagy laktanya-épületbe vezetett minket. Előtte teherautókról árulták a bálás trikót, gyümölcsöt, miegymást. Amolyan helyi MDF-piac. Marina azt mondta, hogy az épületben mindenféle ezoterikus szervezetek bérelnek termeket. Először valamiért a wc-be vitt be, annak az ajtaját próbáltuk kinyitni a ránk bízott kulccsal. Persze nem ment. Utána felkiáltott, mintha megvilágosodott volna, és a folyosó végén egy vas kersztpántos ajtóhoz vezetett, melyen termetes lakat díszelgett.

Csodák csodája, a kulcs beleillett, és feltárult a Titkok kamrája! Jó tágas terem, frissen bordóra mázolt parkettával, három, kikötőre néző ablakkal. Ráadásul csendes, és ha esetleg nem lenne elég, még egy másik terem is van hátul. Nosza rajta, ledobtuk a matracokat, és nekiugrottunk a vinyászáknak. Istvánnal és velem együtt tizenegyen voltunk (egyébként a teljes létszám gyerekestül 28) az órán, de aki ott volt, azt legalább jól meg tudtuk dolgozni.

Ketten most voltak életükben először Astanga-órán, és egyikük ma debütált élete első jógaórájával. Zsaninak hívják, ráadásuk Szklerózis multiplex beteg, a lábát nem nagyon érzi, az egyensúlyozás sem olyan könnyen megy neki. Mi nagylelkűen eltekintettünk ezektől a dolgoktól, és némelyiket módostva ugyan, de az össes pózt végigcsináltattuk vele, hadd jöjjön meg a hite önmagában.

Az egyik lány Törő Timi névre hallgat, óra után bevallotta, hogy többször azt hitte, hogy eltöröm a gerincét. "A név kötelez" - tudtam erre kibökni. Összességében jól telt az óra, keményen dolgozott mindenki. A Baddhakónászana István hírneves specialitása, már több mindenkit sírva fakasztott benne. Amikor készülődtünk rá, Dorka, az egyik korábbi áldozata, óvatosan körbesandított, hogy István nem ólálkodik-e a háta mögött. Vesztére. Az elkerülhetetlen dolgokat úgy hívják, hogy karma, és jobb, ha megbékélünk vele.

Óra után visszaindultunk egy jó kis reggeli reményében. A laktanya folyosóit hatalmas szürrealista grafittik díszítik, párat le is fotóztunk, és térlpasztikákból sincs hiány, például a lápcsőfordulóban hatalmasodó, cafrangos szájú polip, akinek narancssárga polietilén gégecsőből vannak a karjai. Még jó, hogy nem polipok járnak órára, képzeld el, meddig tartana beigazítani egy szuptakúrmászanába.

A folyosón volt egy fekete Alienekkel körbepingált, még feketébb ajtó egy nagy vasrúddal keresztben. Mintha csak a pokol tornáca lenne. Be is álltam elé egy fotó erejéig, ha már kikiáltottak inkvizítornak. Visszaúton, ahol a kanyaroknál István és Nóri felváltva vázolták útirány-terveiket, láttunk egy pár karvastagságú kötelet a fákra kötve, és gyorsan ki is próbáltunk néhány kötél-jóga ászanát. Nehogy a végén még ilyet is tartsunk az Atma Centerben.

Visszaérkzésre a gyümisali és sajtos kifli felét már betolták a kedves jógások, és aki az óráról lemaradt, már az is áldozott az Agni tüzébe. Kora délutáni csendes pihenő és némi strandolás után kiszemeltük a délutáni óra helyét egy körbebetonozott öböl formájában, amolyan Velence-tavi luxus a 80-as évekből.

Immáron majdnem teljes létszámban felvonultunk a partra, a helyi strandoló közönség nem kis érdeklődése közepette, amit azonban tapintatosan fejeztek ki, így mindenki ellazult állapotban jógázhatott. Közben kaptam egy sms-t Lizától, hogy megvan az útlevele, hurrá. Holnap délután érkezik vonattal Rijekába.

A délutáni órán pránajámával kezdtünk. Először gyakoroltuk a dzsalandhára-bandhát. Túlélő-táboros hangulatomban az ebédet áttoltam hétre, jóga utánra. Ezt Betti kifogásolta a legjobban, mert neki az orvos utasítása alapján naponta ötször kell ennie kisadagokban. Egy kiflivel sikerült elhallgattatnom.

A dzsálandhára után Csaturtha pránájáma volt, amely közben a homlokcsakrára kell koncentrálni, és mentálisan az Óm mantrát vibrálni. A pránajáma órákat felveszem diktafonra, amint volt időm megvágni, fel lesznek töltve a blogba is. A harmadik légzőgyakorlat a Brahmarí pránájáma volt, vagyis a méhecske-légzés. Nem számítottam arra, hogy ez fogja a legtöbb nehézséget okozni, mert valahogy nem sikerült zümmögniük.

A gyakorlat részeként a mutatóujjunkat minél mélyebbre kell dugni a fülünkbe, hogy kizárjuk a külső zajokat. Volt, akinek a második ujjpercig sikerült! Ez azonban jól jött, mert egy kicsit el tudtunk vonatkoztatni a jetskik és a csobbanó testek hangjától, valamint a beszűrődő technozene basszusától. Itt a hangfelvétel. Fél óra múlva átadtam a terepet Istvánnak, aki dinamikus, de könnyed csípőnyitó órát tervezett be nyitásképpen. Eldöntöttük, hogy ezen túl két s-sel fogjuk írni a nevét, Isstván, és az s-eknek úgy kell kinézniük, mint a villám az elektromos szekrényeken.

Mi egy kicsit odébb vonultunk Nórival gyakorolni, mert ő nem érzi elégnek a napi egy Astanga-gyakorlást. Azon jógik egyike, akik naponta kétszer gyakorolnak, de csak egyszer esznek. Letoltuk az egyes sorozatot, közben a nap bekúszott a fák mögé, úgyhogy izzadni nem sikerült. A végén rájöttem, hogy a betonstég is lejtett, mert a hídból csak nem sikerült felállnom rendesen.

Néha rápislantottam az István iránytása alatt két tömött sorban gyakorló seregletre, akik egyre vadabb dolgokat csináltak. A lótuszt szinte teljesen kimerítették (oroszlánpóz, lótusz-páva, hal, az egész állat- és növényvilág felsorakozott). Az agyam akkor dobta le az ékszíjat, amikor István az úrdhva-kukkutászanát (felbőszített kakas-pózt) csináltatta velük. Szemük sem rebbent, legfeljebb ott maradtak a szőnyegen.

Mi még a befejezőket gyűrtük, mikor a csapat hátramaradt része óra után becsobbant a vízbe egy labda társaságában. Bemenni még csak hagyján, ha már itt vagyunk, én is a relax helyett úsztam vagy tíz percet. Azt játszottuk, hogy az a kapus, aki nem lövi be a labdát, persze az idő java része alatt én kapálóztam a kapuban. A vívást is azért hagytam abba gyerekkoromban, mert a reflexeim genetikailag lassúak. Kievickéltem, és gyorsan megtörülköztem, a jó kis 36 fokos Atma stúdión meditálva. Amikor éppen indulni készülődtünk, odajött egy helyi ipse, és megkérdezte, hogy milyen tréninget végezünk. Magyaráztuk, hogy Astanga-jóga. A második felét végre megértette. Azt mondta, hogy ó valamiféle karaténak nézte. Pedig nem bántottunk senkit, meg egymást sem.

Nóri még búvárcentrumot akart nézni, de minket a hasunk már az apartman felé tessékelt. Két tál lecsó után még fagyibeszerző körút a helyi Nilgiri's szupermarketben. Totál Mysore-nosztalgiám volt, csak a "Hvala" nem illett bele. De a fagyi az jólesett. Este aki partizni vágyott, az már rég eloldalgott, de a legtöbben kidőltek. Holnap hatkor kezdjük az Astangát, és beterveztem egy-két plusz elemet is.